Taming The Alpha || Scott McCall [Magyar Fordítás] SZÜNETEL!

S1 x E1: Az Új Lány

Thalia Donyel

Az Új Lány

Aggodalmasan méregettem magam a napellenző tükrében, anyám autójában. A világos sminkem túlzásnak tűnt és rögtön megijedtem magamtól. A barna szemeim engem bámultak, a szempillaspirál és a tus alól, és az én kicsit kikent ajkaim egy kis fintort formátak. A kezemmel felnyúltam a sötét barna hajamhoz és az ujjaimmal beletúrtam a göndör fürtjeimbe, majd elátkoztam magam, mikor találtam egy kósza egyenes tincset a fejem hátulján. Sóhajtottam egyet, miközben titokban azt kívántam, bárcsak ne göndörítettem volna be a hajam ma reggel. Frusztráltan visszacsaptam a napellenzőt és kinéztem az ablakon. 

Az ujjaimmal játszadozni kezdtem az egyik darabbal a szakadt csőgatyámról, mikor anya végigvezetett a csendes városon, Beacon Hills-en. Nem volt valami nagy város, de rendelkezett egy nagy kórházzal, ahol az egyik legjobb orvos dolgozott Amerikából, Robert Dawson. Sokan a díjairól és a csodáiról ismerték, én azért, mert az apám volt. Ő és az anyám kb másfél éve házasodtak össze és mindössze annyi volt a kérése, hogy szólítsam apának. Természetesen nem tettem és nem is fogom. Robert nem volt az apám. Apám rég meghalt egy autóbalesetben az egyik üzleti útján és Robert egyáltalán nem ő. 

Mintha ez a gondolatmenet mozdulatokat váltott volna ki belőlem, a bal kezem akaratlanul a jobb csuklómon lévő karkötőmhöz nyúlt. Négy medál volt rajta, amik közül az egyik egy szív alakú volt. Lenéztem rá, mikor kipattintva kinyitottam, így feltárva a kis képet az igazi apámról. A száján egy nagy vigyor díszelgett, ami a nyerő mosolyát leplezte, ami sokakat vonzott. Az ő csokibarna szemei engem bámultak, miközben az enyémeim is őt. Semmit nem akartam egy utolsó beszélgetésen kívül, hogy elmondhassam neki, mennyire féltem és aggódtam érte. Mi lesz, ha az emberek az új suliban nem fognak szeretni? Mi lesz, ha engem fognak kiválasztani annak, akit majd piszkálhatnak? Mi lesz, ha nem fogok tudni beilleszkedni?

Anyám észrevette, hogy apa fényképét nézem.

-Oh édesem-kezdte. Én azonnal visszacsuktam a medált és visszafordultam előző helyzetembe, vagyis továbbbámultam az utat előttünk-Rendben leszel. Megismersz néhány új barátot és élvezni fogod a végzős évedet-aztán megállt egy percre-Talán megismerkedsz egy fiúval is.

-Anya-mondtam figyelmeztetve. Ránéztem és az ő sötét haja az ennyémre hasonlított-Ez nem vicces. 

Erre nevetni kezdett, majd vállat vont.

-Gyerünk Thalia-mivel nem válaszoltam, ezért halkult a nevetése-Figyelj, tudom, hogy nem tetszik neked, hogy elköltöztünk, de a legjobbat kell kihoznod belőle.

-Végzős vagyok, akit az anyja visz az új sulijába-fejtettem ki-Nehéz lesz nem a legjobbat kihozni belőle.

-Thalia, meg fogod kapni a jogosítványod, amint Robert és én úgy gondoljuk, hogy itt az idő.

-Miért dönthet Robert arról, hogy mikor kaphatom meg a jogsimat?-kérdeztem hitetlenkedve-És ha már itt tartunk, miért dönthetett arról, hogy összepakoljak és elköltözzek a városból, ahol felnőttem?

Anyám egy mély levegőt vett. 

-Sajnálom kicsim, de Robert tesz a világ legboldogabb emberévé, amióta apád...-nem tudta befejezni. Sosem tudja. Amint leparkolt a Beacon Hills High, vagyis az új sulim előtt, még fáradtan sóhajtott egyet-Szeretlek Thalia. Tényleg szeretlek. De emellett egy boldog életet is akarok, amibe mostantól Robert is beletartozik.

Megragadva a táskám, kinyitottam az ajtót.

-Ne aggódj miattam. Suli után gyalog megyek haza. 

Kiszálltam a kocsiból, majd becsaptam az ajtót. Anélkül, hogy visszanéztem volna, felmentem a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Meglehetősen nagy suli volt, nagyobb az előzőmnél. Ugyan volt bennem egy félelem érzése, de csak továbbmentem és ignoráltam a szívdobogásom, ami majdnem szétszedte a mellkasomat. Egy lépésre az ajtótól egy test csapódott az enyémnek.

-Bocsánat-mondta, miközben elejtette a sisakját. Lehajolt érte, majd újra felegyenesedett-Bo...

Miután megigazítottam a táskámat, felnéztem a srácra. Csak bámult rám és a csokoládébarna szemei az apámra emlékeztettek. Hunyorítani kezdett és összevonta szemöldökeit, mintha néhány emléket váltottam volna ki belőle. Visszafordultam abba az irányba, ahol anya kocsija állt. Már elment, valószínűleg haza, hogy biztos legyen abban, hogy a ház tiszta lesz, mire Robert hazaér. Visszanéztem a fiúra, akinek az orra enyhén rángatozott. A tekintete még minidg rajtam volt, mintha valamit kigondolni próbált volna. Vettem egy mély levegőt, majd sietve kinyitottam az ajtót.

-Minden oké-győztem meg.

Befele futva megálltam az egyik folyosó közepén. Nem voltam biztos, hogy merre kell menni és az a srác még mindig kint állt. Zavarodottnak tűnt, mintha megpróbált volna megfejteni valamit, mintha a megjelenésem egy érzelemkavalkádot hozott volna neki. Csodálkoztam. Csodálkoztam, hogy min gondolkozhatott és hogy mit láthatott bennem. Talán emlékeztettem valakire vagy valamire.

-Áh-szólalt meg valaki. Megfordulva rálátást kaptam valakire, aki felém közeledett. Kicsi volt ahhoz képes, hogy fiú volt, de szerintem még így is két centivel magasabb nálam. Szürke öltönyt viselt egy ugyanolyan világos szürke nyakkendővel, ami a dagi nyaka körül volt. Mosolyogva folytatta mondanivalóját:-te csak is az új diákunk lehetsz. A titkárság arra van. Kövessen, ha nincs kifogása ellene. 

Ahogy elfordultam, megláttam a srácot, aki az ajtóban állt, ahogy sietősen befordul egy másik folyosóra. Megráztam a fejem, majd visszafordultam a férfihez és követtem őt a csendes suliban. Ha nem tudtam volna, akkor azt hittem volna, hogy csak ketten vagyunk a suliban. Minden olyan csendes, olyan nyugodt volt. Olyan volt mintha üres lett volna. Miközben követtem a férfit, kíváncsi voltam, hogy mennyi diák járkálhat itt normálesetben. Hogy kikkel fogok összebarátkozni. Hogy milyen lesz a végzős évem. 

A férfi hirtelen befordult egy másik irányba, ahol egy barna ajtóhoz ment. 

-Itt is lennénk-mondta egy vigyor közben. Bementünk a titkárságra-A tanácsadód itt van bent és rád vár az órarendeddel. Ő fog bemutatni téged az osztályodnak.

Én csak bólintottam és mosolyogtam, majd csöndben követtem őt tovább a tanácsadóm irodájához. Nem tudtam nem visszagondolni a srácra. A tüskés, barna haja jól állt a lebarnult bőréhez. Habár így első benyomásra az első találkozásnál nem vettem célba, mert ismertem az olyanokat, mint ő, akik egy olyan világban éltek, ami egy élet- és boldogságnélküli hely. Megrázva a fejem, elhessegettem a gondolataimat és láttam, ahogy a férfi kinyitja az ajtót a tanácsadóm irodájához. Nyitva hagyta az ajtót és beinvitált engem is. Mosolyogva bementem és a férfi becsukta mögöttem az ajtót. 

-Látom Mr. Thompson megtalált téged. Remélem nem volt sok zűrzavar az első napon-nézett fel a gépéből-Nos, a nevem Mrs. Granger. Gyere, ülj le. 

Bólintva helyet foglaltam az egyik székben az asztala előtt. Ő visszafordult a laptopjához és az ujjai csak úgy repültek a billentyűzeten. A táskám az ölemben pihent, miközben szétnéztem a szobában. Mrs. Grangernek egy csomó inspiráló posztere volt a falon, azt reklámozva, hogy egy "fényes csillag" vagyok, aki az útján van a "fényes jövője" felé. Visszanéztem rá, miközben ő előttem ült és a sötétkék szemeivel a képernyőt pásztázta. A piszkos szőke haja a vállaíg ért szögegyenesen, körbevéve fiatal, szimpatikus arcát. 

-A diákok már bent vannak az első órájukon-jelentette ki, miközben az egerével kattingatott. A nyomtató a háta mögött hirtelen életre kelt. Megfordult a fekete gurulhatós székében, hogy kivegye a frissen nyomtatott órarendemet-De itt van az órarended. Te olyan csendes, okos kislány vagy, igaz?

Original book: by fanrauhl❤