Agyparádé

1. rész

  Soha nem gondoltam volna, hogy ennek ez lesz a vége. Értem én, különc vagyok, meg minden, de azért nem kéne itt ülnöm. Mellesleg: mi ez a hely? Azt hiszem ennek a nőnek magának is pszichológusra lenne szüksége... pedig elvileg ő az agyturkász kettőnk közül. De megsúgom nektek: az elvek gyakran eltérnek a valóságtól. Pontosan tudom, hogy most egy szép helyre gondol: tengerpart, lágyan fújó északi széllel, aminek beszívásakor már érzed a sós ízt a nyelveden is. Nem éppen az a napsütéses, hawaii paradicsom, amiket az emberek zöme képzelni szokott magának, de sétahajókázásra tökéletes. A partot homok helyett éles sziklák borítják. A hely valószínűleg Izlandon lehet.
Kicsit jobban összeráncoltam a szemöldökömet és tovább kutakodom a nő gondolatai között: van egy férje, hat macskája – ez mondjuk mindent megmagyaráz – és egy hatalmas kertje, ahol zömmel rózsákat és levendulát termeszt. Tipikus nagymama... pedig még fiatal hozzá, mellesleg gyereke sincsen.

- Alan, figyelsz te egyáltalán? Olyan, mintha nem is érdekelne, amit mondok neked. – kérdezte csodálkozó szemekkel.

„Pontosan tudja, hogy utálom ezt a helyet. És magát is. Még szép, hogy nem figyelek arra, amit ön „kezelésnek" nevez." – gondoltam.

Hangosan ugyan nem mondtam ki, de azért egy kicsit úgy irányítottam felé a gondolataimat, hogy valamit le tudjon szűrni a célzásból. Igen, ez az, amit még gyakorolnom kell: mostanában már egészen jól belemászok az emberek elméjébe, de az én dolgaimat még nem sikerült belepalántálnom senkibe végérvényesen. Legfeljebb annyit sikerült elérnem ilyen téren, hogy az illető balra forduljon jobb helyet, ha az iránynak tényleg semmi jelentősége nem volt, és a célszemély sem tudta még, hogy merre akar tartani.

Igen, talán ez szeretnék lenni: irányító. Sokszor kérdezték már tőlem, hogy mégis mit akarok kezdeni a gimnázium után, de én mindig elintéztem egy: „fogalmam sincs" szófordulattal. Bár még magam sem tudtam pontosan, hogy mi ez, amit én valójában akarok. Irányt mutatni más embereknek az életükben, de úgy, hogy ők erről semmit nem tudnak. Egyébként mellékállásban valószínűleg valamelyik gyorsétteremben leszek felszolgáló. A McDonalds nekem túl zajos, valószínűleg a Burger King mellett döntök, esetleg a Subway jöhet még szóba.

Közben körbepillantottam a hófehér szobán. Akarom mondani, a fehér falú szobán... minden más rózsaszín volt, csupa macskás díszekkel. Velem szemben, az ablak fölött egy vörös cirmos cicáról mintázott óra kattogott. Az egész falat doromboló házi kedvencek festményei, szobrocskái, fotói tarkították. Velem szemben egy kis fehér asztalka állt, rajta rózsaszín, horgolt terítővel és két csésze teával. Nem volt kedvem beleinni, pedig egyébként imádom a teát.

- Alan, úgy látom teljesen kizárod a környezetedet! Már megint nem figyeltél rám! Tudod a kérdésre a választ? – megráztam a fejemet – mindjárt gondoltam – sóhajtott a nő, és elkezdte dörzsölgetni a szemét.

Tisztára úgy nézett ki, mint aki ki akarja nyomni a szemét. Jól esett volna ezt első kézből látni, ezért csak egy kicsit úgy irányítottam a gondolatait, hogy jobban nyomorgassa meg a szemét. Hirtelen kapta el az arca elől a kézfejét. Én mindössze magamban kuncogtam, hiszen ismét egy apró sikerrel lettem gazdagabb.

- Szerintem fejezzük be mára Alan. Holnap találkozzunk. Nem adom fel fiacskám, nem, ha rajtam múlik! És most menj!

„Még szerencse, hogy nem magán múlik"- somolyogtam.

- Köszönöm, Mrs. Hill, holnap megint jövök. – bár ezt még magam sem gondoltam komolyan.