Agyparádé

3. rész

  - Figyelj, Sophie, ma azt hiszem nem lesz jó. Nagyon elkeveredtem a megbeszélt helyről... elaludtam a buszon, azt hiszem. Igen, itt vagyok a külvárosban. Hogy pontosan hol? Várj, mindjárt megnézem – éppen egy tábla mellet álltam, ezért nem volt nehéz leolvasnom a tartózkodási helyemet – Uncle Peter Almagazdasága. Azt hiszem a 103-as járattal jutottam ide. Igen, azzal az öreggel. Mi? Hogy most idejössz? A semmi közepére? Ne, ne tedd, majd máskor... rendben van, akkor szia.

Nem hiszem el. Csak azért kijön a város szélére egy almafarmra, hogy velem lehessen. Tényleg furcsa egy lány.

Időközben leültem az apró kis padra, ami megálló gyanánt szolgált. A telefonom kijelzőjét fürkésztem. „Egy nem fogadott hívás – Mrs. Hill". Sejthettem volna. Az a nő az idegeimre megy. Ha nem válaszolok neki, képes felhívni a szüleimet és nincs kedvem még egy fejmosást végighallgatni a pocsék életszínvonalamról. Habár ha úgy vesszük most is kirándulok.
Megint elmélyedtem a gondolataimban. Ha egyedül vagyok egy nyugodt, csendes helyen, mindig ez történik. Az űrben lebegtem. Körülöttem minden sötét és hideg volt. Azt hiszem, hogy felfelé tartottam. Tisztára, mint az „Alice Csodaországban" című történetben.

Hirtelen egy rózsaszín tüllszoknyában találtam magamat... ne, ez nem lesz jó. Ezt már sokszor lejátszottam a fejemben újra és újra. Körülbelül kilenc éves lehettem és halloween-ünnepség volt az iskolában. A kis Alan pedig balett-táncosnak öltözött.
Egy vidám tanterembe kerültem. Körülöttem mindenhol viháncoló gyerekek, olyan sablonos jelmezekben, mint a vámpír, zombi, kalóz és királylány. Nagyon büszke voltam az egyedi jelmezemre, aminek a megtervezésére hónapokat szántam. Csodálatosan néztem ki. Legalábbis szerintem.

Óvatosan nyitottam ki az ajtót, ami bevezetett a helyszínre. Egy pillanat, és a levegő azonnal megfagyott körülöttem. Mindenki rám szegezte kérdő tekintetét. Ezután még rosszabb következett: a pillanatnyi hatásszünet után mindenki hangos kacagásban tört ki. Rajtam gúnyolódtak, semmi kétség. Gombóc gyűlt a torkomba és sírni kezdtem, akár egy óvodás. A többi gyerek pedig egyre csak közeledett. Megdobáltak süteménnyel és leszaggatták a szoknyámat. Mélységesen csalódott voltam a világban. És féltem, hogy ezután már senki nem fog szeretni. Ijedtségemben felordítottam.

***

- Alan, jól vagy? - kérdezte Sophie csodálkozva – Miért üvöltöttél?

Azt hiszem soha többé nem akarok elgondolkozni a múltamon.