Agyparádé

4. fejezet

  - És most készítünk neked egy boldogság füzetet! – mosolygott rám Sophie.
Már náluk voltunk, pontosabban a szobájában. Ha jellemeznem kéne a helyet, akkor leginkább a gondolataimra hasonlítanak.
Vegyes és rendetlen. Igen, pontosan ezek a szavak kellenek ide. A fal zöld színűre volt festve. Azt hiszem a zöld nyugtató szín. Valami ezomagazinban olvastam. És Sophie is szereti az ilyen magazinokat. Ez mondjuk megmagyarázza a hatalmas illatgyertya gyűjteményét, ami most is egy kis üvegasztalon álldogált. A fele most is égett, habár szerintem büdös lett tőle a szobában. Fahéj, kakaó és még valami... valami keserű.
A szoba két részre volt osztva. Legalábbis stílusilag biztos. Az egyik falon nem lehetett üres falfelületet találni a poszterek halmaza mellett, a másik oldalon pedig egy egész felület betöltő erdő terpeszkedett... bizony, ezt is Soph festette. Ő ilyen művészlélek. Én nem.
A sok furcsaság között továbbá volt még egy kibelezett Barbie baba, egy doboz csillámpor és egy láda föld. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy miért tart a lány egy láda földet a szobájában, de aztán csak rájöttem.
Mondjuk nem kis fejtörést – remélem itt mindenki értette a poént – okozott a gondolatai közt megtalálni azt a párat, ami segíthet megfejteni a rejtélyt. A válasz viszont egész egyszerű: Sophie egyik kedvenc sportja a horgászat és valami csalira is szüksége van hozzá.
Bizony... a lány gilisztákat nevelt a hálószobájában. A múltkor ellenőriztem. És igazam volt. Lehetett volna most az egyszer hibás a feltételezésem.
- Allan, ide rakhatok még egy kis csillámport? És az „ezért érdemes élnem" oszlopba mit írjunk? Allan, tulajdonképpen neked mi a kedvenc színed?
- Rakhatsz. Nincs semmi, ami eszembe jut. És fekete. De azt hiszem ezt már megbeszéltük.
- Allan, tudod, hogy a fekete nem szííín! Az iskolában is úgy tanítják, hogy az: árnyalat. – az utolsó szót úgy tagolta, mintha egy csecsemőt próbálna megetetni.
Érdekes. Az iskolában soha nem ilyen. Sőt, azt hiszem, hogy ezt csak megjátssza. A fejében teljesen más világ él. Csak még ő sem meri beismerni. Azért az vicces, hogy engem küldenek folyton pszichológushoz. Pedig ha úgy vesszük én eléggé hétköznapi, normális ember vagyok. Nem rejtegetem a valódi személyiségemet. Vagy pont ez a probléma? Kéne valami jó álarc... egy új Allan, akire mindenki azt fogja mondani, hogy: „Hé, nézzétek azt a srácot! Ugye milyen menő? Micsoda? Hogy az Allan? AZ az Allan? A drogos..." – várjunk, ezt nem akartam leírni.