Agyparádé

5. rész

  Igen-igen... régebben voltak ilyen problémáim. Azt hiszem így akartam elmenekülni a „képességem" elől...ha úgy vesszük ez talán nem is képesség, ez maga az átok. Volt egy igen kedves ismerősöm, akit Ronaldnak hívtak. Nagyon erős gyógyszerei voltak, javarészt fájdalomcsillapítók és nyugtatók... tele morfiummal. Ronald pedig a helyzet előtt is szeretett a törvény útjába állni, nemhogy akkor, amikor a kezébe nyomtak egy ilyen „ajándékot", ahogy ő hívta.
A dobozok persze csak olyan iramban fogytak a kezében, hogy az orvosban ne keltsen feltűnést a túl gyors receptírás. Ronald rajtam kívül három tagnak adott a tablettákból, négyen osztoztunk minden hónapban egyetlen csomagon.
Mind a négyen esküt tettünk arról, hogy nem szólunk másnak a dologról és nem lőjük túl az adagot... egyikünk azonban nem tudta megállni. A tagot Bartnak hívták és ezelőtt is voltak már problémái a gyógyszer- és kábítószer függőséggel. Egyik alkalommal az egész adagot felszívta egyetlen óra leforgása alatt és mentőt kellett hozzá hívni.
Mindenkit elkaptak... mindenkit, kivéve engem. Éppen egy iskolai kiránduláson voltam az osztályommal. Mindössze egy SMS jött hozzám, ami a következőből állt:

„ Allan, Bart nincsen jól. Nagyon nincsen jól"

Ronald küldte. Amikor a mentők biztonságba helyezték Bartot, rögtön jött a kihallgatás. Mindhármuk vérében találtak az anyagból és nem sokkal ezután Ronald mindent bevallott. Mindent, kivéve engem. Börtönbe kerültek... és habár minden héten meglátogatom őket, minden alkalommal egyre mélyebben mar a szívembe a lelkiismeret. Ott kellett volna lennem. Nem szabadott volna hagynom, hogy Bart megtegye. Vagy legalább meg kellett volna próbálnom, hogy megakadályozzam. És ha ez sem jött volna össze, akkor be kellett volna ülnöm melléjük a rácsok mögé.

- Allan, mi a baj? – Sophie hajolt felém.

Egy ágyon feküdtem. Sophie ágyán. Körülöttem terepmintás párnák és egy rózsaszín takaró. De mit keresek én itt? A lány lassan hajolt fölém. Mélykék szemeiben aggodalom tükröződött.

- Sophie, mondd csak: hogy kerültem ide? – kérdeztem vontatottan.
- Hát nem emlékszel? Egyszer csak meguntad a könyvet, leültél ide, aztán eldőltél. Azt hiszem elájultál. Nagyon megijesztettél, azt hittem, hogy megint, tudod... az történt. – az utolsó két szót olyan hanghordozással ejtette ki, ami t senkinek nem kívánok.
- Soph, mégis hányszor mondjam el, hogy többet olyat nem teszek? – haragudtam rá, amiért még mindig ilyeneket néz ki belőlem.
- Sajnálom, csak, csak... - nem tudta befejezni a mondatot.
- Köszönöm a vendéglátást. Szia... - keltem fel az ágyról.

Keményen csaptam be a szoba ajtaját. Lerobogtam a lépcsőn, és belevettem magamat az utca nyüzsgésébe. Azt hiszem el kell mennem Ronaldhoz.