a te nyomodban ✕ 君の追撃 ✕ kiho

一 | első rész | 殺人

Csendben ücsörögtem odakint a kanapén, miközben odakint épp melegítettem az ennivalómat. Ismét a híradó volt, amit minden nap olyan idegesen és reménnyel tele vártam, de semmi.
Még mindig nem találták meg, én pedig egyre jobban aggódtam érte. Szóltam a rendőrségen, de nem tudtak semmit sem tenni. Az ég egy adta világon semmit.
Ki volt kapcsolva a telefonja, ha próbáltam elérni.
Ma van pont három hete, hogy eltűnt.
Ezekből a gondolataimból a mikró éles csipogása szakított ki. Hangosabbra vettem a televíziót, hogy a konyhából is hallhassam. Felálltam, majd kisiettem az ételemért. Vettem ki hozzá két evőpálcikát, majd mentem vissza.
"A 17 éves Shin Hoseokot még mindig nem találták meg. Legutóbb Incheon környékén látták, a vidámparktól nem messze. Kérem, akik tudnak róla bármit, értesítsék a rendőrséget az alábbi telefonszámon..."
Felsóhajtottam. Még mindig nem tudják, hogy mi lehet vele. Elkezdtem gondolkozni. Elvégre tudom, hogy merre volt. Hiszen én is voltam vele már ott sokszor. Nagyon sokszor...

- És, merre szeretnél menni majd Kihyunie? - kérdezte meg, rám mosolyogva. Elgondolkoztam, majd miközben megfogtam a kezét, válaszoltam neki.
- Egyszer szeretnék elmenni Incheonba veled. Tudod, ott van az a nagy vidámpark. - kezdtem el vigyorogni, mint egy idióta. Utoljára gyerekkoromban voltam ott, de ha még visszaemlékeztem az apró kis emlékfoszlányokra, mindig elmosolyodtam.
- Igen, igen, tudom. Menjünk oda? - nézte meg a telefonján az időt.
Este fél nyolc volt.
- Kérleeek. - kuncogtam fel. Felnevetett, majd megállt az utcán, és megcsókolt. Nem törődött a többi ember megvető pillantásaival, amik akkor vettek körbe minket. Egy kis idő után elengedett, majd újra összekulcsolt kezekkel mentünk tovább.
- Elmegyünk, ha szeretnél.

Egy hirtelen felindulásból vezérelve felpattantam, és magamhoz vettem minden dolgot, ami kellhet. Pénztárca, kulcs, telefon. Kimentem az ajtón, majd indultam tovább a metró felé.
Megint nem ettem egy falatot sem.
Kevés ember járt már Szöul utcáin ilyenkor, pedig nem volt annyira késő. Csupán este fél nyolc. Lassan lesétáltam a metró aluljáróba, ahol lekezeltem a jegyemet, hiába nem volt ott ellenőr. Nem szeretném, hogy megbüntessenek. Lementem a mozgólépcsőn a peronra, ahol még pár ember álldogállt rajtam kívül.
Ismét csak Ő járt a fejemben. Egyedül Hoseok.
Mégis mit keresett egymagában Incheonban? Pláne a vidámparkban...
Ha meg akart volna csalni, nem így tette volna. Tudta jól, hogy mennyire szeretem azt a helyet.
Megjött a metró, így felszálltam, és azonnal le is ültem, ugyanis előttem áll még pár megálló. Hátradöntve a fejemet hunytam le a szemeimet, és csupán a bemondó hangja alapján tájékozódtam. Azonban amikor realizáltam, hogy kiértem a vasútállomásra, akkor szinte azonnal felpattantam. Zsebre tettem a kezeimet, majd egy kicsit hosszabb átjárón keresztül azonnal a vonatoknál találtam magamat. Az egyik kasszáshoz léptem, hogy megvehessem a jegyemet. A kicsit idősebb férfi már szinte elbóbiskolt a székében. Köhintettem egyet, ami működött. Kipattantak a szemei, majd rám nézett.
- Szeretnék egy jegyet kérni Incheonba, a 19:56-os járatra. - pillantottam fel a menetrendre. Az idős ember mintha megrökönyödött volna.
- Incheonba? - kérdezett vissza.
- Igen... - bólintottam egyet.
- Aztán óvatosan arra, fiatalember... - morogta halkan, majd nyújtotta át a jegyet, amit természetesen kifizettem. Nem értettem pontosan, hogy miért is.
- Elnézést kérek, de mi történt ott? - kérdeztem meg udvariasan, miközben az ujjaimmal már a jegyemet piszkáltam.
- Egy gyilkosság történt ott délután. - mondta megigazítva a szemüvegét. Teljesen lefagytam.
- Egy gyilkosság? - nyögtem ki nagy nehezen, miután realizáltam a dolgokat.
- Úgy bizony. Vigyázzon magára. - engedett utamra.
- Rendben van. Köszönöm, viszontlátásra! - hajoltam meg, és indultam el a vonatom felé. Felléptem a járműre, majd leültem egy tetszőleges helyre, ugyanis nagyon kevesen voltunk. Abban az egy kocsiban csupán egy édesanya volt a kislányával együtt, egy középkorú férfi, és még egy fiú, aki talán velem egyidős lehetett. Ő merev tekintettel bámult ki az ablakon, miközben az állát a tenyerében támaszotta. Ahogyan jobban megfigyeltem az arcát, látszott a szemüvege kerete mögül, hogy vörösre vannak kisírva a szemei, és így is alig bírja visszatartani a könnyeit. Elszorult a torkom, amint megláttam, de nem akartam zavarni. Lehunytam a szemeimet, és hamar álomba is merültem.

- Most jársz először itt? - kérdezte meg Wonho, miközben mellettem ücsörgött.
- Nem, dehogyis. Gyerekkoromban nagyon sokat voltam ott. Főleg nyáron. - magyaráztam neki. - És te? - néztem rá.
- Én először. - vonta meg a vállát, mintha semmi különös nem lett volna benne, én viszont rendkívül izgatott lettem. Felkuncogtam, majd a vállára dőltem.
- Akkor velem leszel itt először. - hunytam le a szemeimet.
- Igen. - nevetett fel, majd simította a tenyerét az arcomra, és nyomott egy puszit a tincseim közé. A vonat lassú és ritmusos zakatolása ringatott álomba, közreműködve az ő édes és álmosító illatával.

Kinyitottam a szemeimet, de Ő nem volt mellettem.
Miért is lett volna?
Csak újraálmodod az egészet, Kihyun. Őrült vagy...
Meghallottam a kocsiban lévő tévének a halk hangját, és unalmamban rápillantottam. Ezek szerint tényleg nem hazudott az öregember. Most közvetítették az incheoni gyilkosság részleteit.
"Az incheoni Lee család legtöbb tagja esett áldozatul ennek a kegyetlen eseménynek. A rendőrség nagyjából az eset után 45 perccel ért ki, ám eddig semmilyen nyomot nem találtak, ami a gyilkos nyomaira vezetne." mondta ezeket a szavakat a híradós, mire a fiatal srácból előtört a zokogás. Lehajtotta a fejét, rázkódtak a vállai, és sajnos egyikünk sem tudott mit kezdeni ezzel a szituációval.
- Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen...? - kérdezte meg a fiatal anyuka teljesen lesokkolva. A többiek mind szótlanok maradtak, velem együtt. A kislány elkezdett a zsebeiben kotorászni valami után. Pár másodperc után kihúzott egy kicsit szakadt zsebkendőt, amit odanyújtott a fiúnak. Ő meglepetten figyelte, de egy halvány mosolyt varázsolva az arcára elfogadta. A pici lány lekászálódott az üléséből, és odament a szemüvegeshez. Adott neki egy puszit az arcára, ahogyan az apró kis kezeivel közrefogta a könnyáztatta arcot.
- Sajnálom, hogy ez történt a családoddal. - mondta lebiggyesztve az ajkait. A fiú megsimogatta a lány fejét, majd meghajolt egy kicsit.
- Köszönöm. - suttogta halkan, de kicsit furcsán hangzott a hangja. Gondolom a sok sírástól. Én visszadőlve az ülésemben bámultam a partot az egész hátralevő útig.
Éreztem, hogy valaki meglöki egy kicsit a vállamat. A fiú volt az.
- Incheon lesz a következő megálló. Gondoltam szólok, nehogy fennmaradj. - mondta. Ásítottam egyet, szám elé kapva a kezemet, majd ránéztem.
- Honnan tudod, hogy itt szállok? - kérdeztem meg.
- Leesett a jegyed. Azon volt rajta. - adta vissza a kezembe.
- Ohhh. - lepődtem meg egy kicsit, majd tuszkoltam bele az egyik zsebembe a papírt. - Köszönöm, hogy szóltál. Meg hogy a jegyet is odaadtad. - mosolyodtam el, mire az ő ajkai is felfelé görbültek egy picit.
- Semmiség. - vonta meg a vállát.
- Őszinte részvétem... amiatt, ami a családoddal történt. - szólaltam meg halkan.
- Köszönöm. - bólintott egyet.
Felálltam a helyemről, majd leszálltam a vonatról.
Amint körbenéztem, láttam azt az ominózus vidámparkot, ami már nem üzemel egy ideje.