Ketten az esernyő alatt [BEFEJEZETT]

8. fejezet

Egy teljes hónap telt el azóta, hogy visszanyertem az emlékezetem. Ez alatt az egy hónap alatt szinte semmi sem történt. Együtt éltünk, de nem értünk egymáshoz. Az egyetlen alkalom, mikor felfedezhettem a teste minden egyes porcikáját, azon az egy évvel ezelőtti éjszakán történt, mikor mindent elrontottam.

Valahányszor próbáltam megcsókolni, egy kis idő elteltével mindig eltávolodott, mondván, hogy még túl korai és nem szeretné. Én pedig betartottam a két lépés távolságot.

Volt azonban egy másik oka is annak, hogy nem mertem megérinteni őt. Féltem, hogy miközben én szenvedélytől izzó tekintetében gyönyörködnék, ő addig a bátyámat vélné felfedezni bennem. Ez pedig megrettentett. Nem akartam erre gondolni, de valahogy ez az eshetőség minden egyes alkalommal bekúszott gondolataim közé, mikor meg akartam őt csókolni. Egy idő után pedig már nem is mertem.

Egyik éjszaka nem tudtam aludni, így csendesen kibújtam az ágyból, vigyázva, nehogy Akane felébredjen. Kimentem a konyhába és csináltam magamnak egy nyugtató teát. Kisvártatva lépteket hallottam meg, majd két ölelő kar fonódott derekam köré.

- Nem bírsz aludni? - hallottam meg azt a hangot, melyet a világon élő összes ember hangja közül is bármikor felismertem volna.

- Sajnálom, felébresztettelek? - fordultam meg, majd kedvesen rámosolyogtam. - Sajnálom.

- Semmi baj - mondta. - Én se tudtam aludni. Túlságosan vágytam erre - mondta, majd megcsókolt.

Az eszemet se tudom, mióta vártam már erre, most mégis pár röpke pillanat után eltoltam magamtól.

- Mi a baj? - nézett rám. - Miért nem akarod?

- Akarom, csak... - a mondat közepén megakadtam.

- Mi csak? - nézett mélyen a szemembe.

Be kellett látnom, hogy nem titkolhatom előle az érzéseimet. Ki kellet mondanom, hogy mik voltak azok a démonok, melyek kínoztak.

- Félek - néztem bele fürkésző tekintetébe. - Rettegek attól, hogy még mindig Reiko- t csókolod, mikor az én ajkaimhoz érsz.

Nekidöntötte a homlokát az enyémnek, majd még szorosabban ölelt át.

- Még pár nap, Hino - suttogta. - Pár nap és emiatt már nem kell többé aggódnod - mondta.

Furcsa ígéret volt ez és mikor megkérdeztem, hogy mit akar ez jelenteni, csak annyi volt a válasza, hogy majd megtudom, ha itt az ideje.

A rákövetkező reggel arra ébredtem, hogy Akane nem fekszik mellettem. Arra gondoltam először, hogy korábban felkelt és már a kávéját iszogatja a konyhapultnak dőlve, azonban mikor kimentem, nem ült megszokott helyén.

Körbenéztem az egész lakásban, de nem találtam sehol az én tanár uramat. A bőröndjét elvitte, de a ruháinak többsége a szekrényben maradt. Leszűrtem, hogy elutazott, de azt nem tudtam, hogy hová és hogy nekem miért nem szólt. Egyedül előző esti beszélgetésünk nyert értelmet: "Még pár nap." - ez az egyetlen mondat volt, amibe kapaszkodhattam az elkövetkezendő három nap folyamán.

Már fogalmam sem volt, hogy hol lehet. Csak abban bíztam, hogy nem hagyott újra magamra. Azt nem bírtam volna ki. Abban a három napban az éjszakákat ébren töltöttem, elmélkedve az Akane és köztem lévő kapcsolaton. Miközben gondolkoztam és újra a múlt rabjává váltam, végig Akane helyét bámultam, az üres franciaágyat, melynek egyik pihenője hiányzott.

- Gyere vissza hozzám - hangom betöltötte az üres szobát. - Az se baj, ha továbbra is Reiko-t szereted, csak légy mellettem.

A falak nem válaszoltak. Nem is vártam el tőlük. Mozdulatlanok maradtak és hangtalanul dalolták életük melódiáját. Mi egyebet tehettek volna?