Nem futhatsz el [Befejezett💙]

1. Fejezet

-Most kezdődött a tanév, te pedig máris olyan arcot vágsz, mint akinek aláírták a halálos ítéletét... – csóválja a fejét Sazuki, miközben a szünet utáni első tanítási napon együtt ballagunk a suliba, mint azt több, mint tíz éve majdnem minden nap.
-Valószínűleg pont ezért vágok ilyen arcot. – morgom. – inkább mesélj, milyen volt a nővéredéknél Londonban...
Nincs most kedvem beszélgetni, és Sazu lelkes csacsogása remekül kitölti azt az időt, amíg beérünk az iskolába. Angliáról mesél, ahol a nővére a férjével él, és arról, hogy mennyire más, mint itt, nálunk. Fél füllel hallgatom, és a megfelelő helyeken beszúrom a kellően lelkes „nahát"-okat és egyebeket, de valójában az agyam teljesen máshol jár. A délutánon, amikor végre futhatok az óceán partján...
-...szóval ilyen volt London. – fejezi be nagyot szusszanva, én pedig rámosolygok, miközben belépünk az iskola kapuján.
-Örülök, hogy jól érezted magad. – ez legalább igaz is. Sazuki a legjobb, és egyben egyetlen igaz barátom.
-És neked hogy telt a szünet? – pillant rám. Vállat vonok.
-A szokásos – közben ledobom a táskámat, és levetem magam a tavalyi helyemre, ő pedig mellém. Hirtelen elhúzza az ingem gallérját, és a nyakamat ékítő szívásnyomot látva mindentudó mosolyra szalad a szája, barna szeme pedig vidáman csillog.
-Még mindig tart?
-Mhm. – morgom, és visszaigazítom a ruhám, meg a nyakamban megkötetlenül lógó nyakkendőt. Az iskola szabályzata csak azt írja elő, hogy viselni kell, de azt nem, hogy hogyan...
-Nem mintha lenne hozzá közöm, hogy kivel kefélsz, de... – kezdi a szokásos szövegét vigyorogva, de a szavába vágva belé fojtom.
-Akkor mondjuk mi lenne, ha nem pofáznál bele? – vonom fel a szemöldökömet. – nem, továbbra se vagyok belé szerelmes, ő se belém, és nem, nem fogom neked bemutatni.
-A legjobb barátod vagyok, Akoya... – próbál sértett arcot vágni, de látom, hogy marha jól szórakozik. Rajtam. Már megint. – igazán nem szép dolog tőled, hogy már egy éve rejtegeted előttem a titkos szeretődet.
-Ha nem rejtegetném, mitől lenne titkos? – vigyorgok rá.
-Reménytelen vagy. – csóválja a fejét. Aztán szerencsére elterelődik rólam a figyelme, mert néhány lány lép az osztályba, és azokat kezdi stírölni, mire a csajok zavartan elpirulnak és kuncogni kezdenek. – tudod, ha nem lennél buzi, ezeket most mind faszra húzhatnánk... – sóhajtja, természetesen úgy, hogy azok ne hallják.
-Nézd a jó oldalát, Sazu... így egyedül húzhatod faszra az összeset. – vonok vállat.
-Hogy neked milyen igazad van... – ezzel már fel is pattan, és csatlakozik a lányokhoz a terem túlsó végében, én pedig a fülembe biggyesztem a fülhallgatóimat, és a padomra hasalok. Annak ellenére, hogy tudják, hogy a fiúkat szeretem, még mindig akad minden évben néhány csaj, aki bepróbálkozik nálam. Pedig esélytelen... de legalább Sazuki lelkesen vigasztalja meg őket, miután összetöröm a szívüket.
Az első nap eseménytelenül megy el. Órarendet és tankönyveket kapunk, meg a szokásos év eleji fejtágítást, hogy mik a szabályok a suliban. Ma még edzésem sincs a futóklubbal, aminek az idei tanévtől én vagyok a kapitánya, és mivel Sazuki talált magának társaságot a délutánra az egyik vörös hajú lány személyében, így csak csendben lelépek.
Az üres lakásba hazaérve ledobom a táskámat, átöltözöm, és a fülembe dugva a fülhallgatómat futni megyek. Azt csinálok, amit akarok, és akkor, amikor akarom. Már egy éve egyedül élek, mióta a szüleim külföldre mentek dolgozni. És szeretem ezt a szabadságot. Amit pedig mindennél jobban szeretek, az a futás. A mellettem elsuhanó táj, az út a talpam alatt... olyankor nem létezik semmi, és senki, csak én. Ez az életem, és az álmom. Hogy egyszer profi futó legyek.
A házamtól két kilométerre van egy régi, part menti szentély. Álltalában odáig megyek, azt megkerülöm, és vissza. A telefonom pont akkor rezdül meg, amikor ismét hazaérek.
„Leszívott ez az első nap. Átugorhatok?” érkezett az üzenet az ismerős számról. Gyorsan bepötyögöm a választ, miközben fél kézzel megszabadulok a ruháimtól, és beállok a zuhany alá. „Itthon vagyok. Gyere.”