Nem futhatsz el [Befejezett💙]

11. Fejezet

A fél éjszakát dühös forgolódással töltöm, ahelyett hogy aludnék. Ha lehunyom a szemem, csak Yuu-t látom magam előtt. A kócos, tejfölszőke haját, az igéző, egészen különleges, türkiz színű szemeit...
Yuu. Yuu régen, ahogy együtt nevetünk, és ugratjuk egymást, és Yuu most, ahogy gyűlölködve, a dühtől kivörösödött arccal mered rám. Mégis hogy baszódhatott el minden ennyire?
Talán Tsunak igaza van. Talán még mindig szeretem. Nem mintha ez számítana, vagy számított volna valaha is... ez az egyoldalú érzelem. A francba.
Ilyen gondolatokkal a fejemben természetesen képtelen vagyok elaludni hajnalig, és amikor pár órával később ajtót nyitok Sazukinak, ő a tőle megszokott kedves tapintatossággal meg is jegyzi ezt.
-Szia, Koya. Szarul nézel ki.
-Tudtam, hogy rád számíthatok, drágám. – fintorgok, ahogy belép mellettem.
-Igyál egy kávét. – figyelmesen megnéz magának. – vagy inkább kettőt. Mondtam, hogy nincs szex futás előtt...
-Nem szexeltem. – morgom. Tsu gyakorlatilag a múltkor dobott. Vagyis, nem jártunk soha, de akkor is.
-Akkor? – kérdés nélkül nekiáll kávét főzni. Néha olyan, mintha az anyám lenne. Pár hónapja is, amikor lebetegedtem, ide költözött egy hétre, hogy ápoljon. És most is itt van velem. Mindig. Bármilyen seggfej is vagyok.
-Szeretlek, Sazu. – felelem válasz helyett, mire megáll a kezében a csésze, és rám mered.
-Neked tényleg van valami bajod...
-Nem úgy értem! – csattanok fel. – hanem, mint barátot. Vagy inkább mint a testvéremet. Mindig itt vagy nekem...
-Jól van, jól van. – hozzám lép, és átölelve a vállamat az asztalhoz terelget. – én is szeretlek. Pont ezért mondom, hogy mióta Yuu visszajött, te meg vagy kattanva. A hangulatingadozásaid egy terhes nőét is megszégyenítik, és hol totál nyálas vagy, hol meg atombunkó. Szedd össze magad. Ennyit senki nem ér, hogy így kivetkőzz magadból.
Pillanatok alatt kávét, és szendvicset tesz elém, én pedig még hálásabban pislogok rá.
-Néha nem tudom, mi lenne velem nélküled.
-Ugyan már. – nekidől a pultnak a saját kávéját kortyolgatva. – te is megtetted már értem. Amikor Keiko miatt a padlón voltam... vagy amikor úgy volt, hogy a szüleim válnak...
-Erre valók a barátok. – vonok vállat. Bólint.
-Igen. És én emlékszem, hogy Yuuval is ennyire közel álltatok egymáshoz.
-Az már a múlt. – morgom, de csak a fejét ingatja.
-Figyelj, Akoya... nem lehet, hogy Yuu furcsa viselkedésének valami mélyebb oka van?
-Mélyebb... oka? – pislogok rá. – Mégis mire gondolsz?
Egy pillanatig csak néz rám, aztán legyint.
-Semmire. Felejtsd el. Csak hangosan gondolkodtam.
Ennél többet nem hajlandó mondani, én meg megunom, hogy faggassam. A gondolataimat amúgy is a közelgő verseny köti le.
Ezer méter. És Yuu. Peches párosítást ez a számomra. De nyernem kell... és nyerni is fogok.
Az időjárás, akárcsak a hangulatom: borongós. Yuu már ott van, amikor befutunk Sazuval, de ránk se néz. Én is inkább elfordítom a fejemet, és melegíteni kezdek.
Ez csak ezer méter. Ennél jóval többet is szoktam futni. Meg tudom csinálni.
Amikor a rajtvonalhoz állunk, Sazu még utoljára megszorítja a vállamat, aztán hátrébb lép. A szememet az útra szegezem, és várom, hogy megszólaljon a síp.