Nem futhatsz el [Befejezett💙]

5. Fejezet

-Szia, Yuu. – karba fonom a kezem, és megállok vele szemben. – szóval visszajöttél. Ezek szerint te vagy a Sasukások nagypofájú, új kapitánya? – húzom el fintorogva a számat.
-Eltaláltad, Yozuki kapitány. – tesz felém egy lépést, miközben végig a szemembe néz. Megváltozott, mióta nem láttam. A haja kicsit hosszabb lett, és természetesen ő is megnőtt, akárcsak mindannyian. Az arca is sokkal felnőttesebb. De még mindig egyforma magasak vagyunk. – még csak két napja kezdődött a suli, de máris rengeteget hallottam a híres-hírhedt kerületi csúcstartóról, Yozuki Akoyáról, aki után döglenek a csajok, de ő rájuk se néz. Végül csak felvállaltad a fura hajlamaidat...
-Nincs ebben semmi fura. – ingatom a fejemet. – de mit érdekel az téged, hogy kit viszek az ágyba? Ne aggódj, eszembe sincs még egyszer akárcsak egy ujjal is hozzád érni...
Az arca dühösen megrándul.
-Azt remélem is! – sziszegi. – még mindig emlékszem, amikor...
-Oh, igazán meghat, hogy ennyire mély nyomokat hagytam benned. – vigyorgok rá, mire felszívja magát. Mindig is könnyű volt felidegesíteni.
-Egy cseppet se változtál. Még mindig ugyan az a beképzelt hólyag vagy, aki azt képzeli, hogy bármit megengedhet magának. Hát ide figyelj, Akoya, mert a királyságodnak ezzel vége van. Most már én vagyok a jobb. Soha többet nem fogsz megalázni...
A keze ökölbe szorul, én pedig szomorúan megcsóválom a fejemet. Hát még mindig nem érti.
-Nem aláztalak meg.
-Hazudsz! – csattan fel. – mindenki tudja, hogy négy éve, azon a kerületi versenyen csak azért nyertem, mert hagytál! – egyre hangosabban beszél, én meg csak állok vele szemben, és hallgatom.
-Nyerni akartál nem? – rántom meg a vállam. – jobb akartál lenni nálam. Miért nem örültél?
-Mert nem úgy akartam, hogy hagyod magad! – kiáltja dühösen. – megaláztál engem mindenki előtt... és ezt sose bocsájtom meg neked, Akoya.
-Tudom. – sóhajtok csendesen. Nem fogok újra bocsánatot kérni, vagy magyarázkodni. Teljesen felesleges lenne, és egyszer már rosszul sült el.
-Nem tudsz te semmit... – leengedi a kezét az oldala mellé. – de majd most... megtudod, milyen érzés megalázottnak lenni. A hétvégi Sport Fesztiválon ugyanis úgy foglak legyőzni, hogy többet nem mered majd futópályára tenni a lábadat...
Ezzel dühösen sarkon fordul, és elindul lefelé, én meg csak bámulok utána. A fiú után, akit egyszer mindennél jobban szerettem, és aki úgy összetörte a szívemet, hogy azóta se tudtam összeszedni a darabjait.