Elátkozva //jikook ff//

2.

Megálltam a házunk előtt. Csak néztem meredten az ajtóra. Nem tudtam mennyi az idő, de nem is érdekelt.
Taevel ha későn értünk haza mindig csak nevettünk az egészen, hogy mind a ketten ki fogunk kapni. Ez mind nem érdekelt minket.
Lassan lenyomtam a kilincset a bejárati ajtónkon, és egy mély levegő kíséretében beléptem, ahol máris anyám szúrós tekintetével találtam szemben magam.
-Mégis mit képzelsz magadról? Lassan hajnali két óra, és még csak most érsz ide? Azt megértem, hogy nem beszélsz, de azt, hogy így elzüllöttél nem! Értsd meg, hogy nincs többé Taehyung! Fogd fel és lépj tovább mint minden normális ember!
-Elég...ez most sok volt..-szólalt meg halkan az apám.
Feltekintettem anyámra, és továbbra is erősnek maradva mentem fel a szobámba, miközben anyám szavai ismétlődtek a fejemben újra és újra.
Lehet, hogy tényleg igaza van. Nem vagyok normális. Velem van a baj. Én vagyok mindenért a hibás.
Belenéztem a tükörbe és egy zavaros tekintetű, nyúzott fiúval találtam szembe magamat. Ez a fiú már nem az aki pár éve volt. Nyoma sincs benne az életvidámságnak, a jövőképnek, az álmoknak.
Újra előtörtek a már megszokott könnyek, és lefeküdtem aludni, akkor talán eltűnik a fájdalom, az üresség.

Egy hatalmas babaház áll előttem. Benne a babák egytől egyig tökéletesek. Egy családot alkotnak. Van egy apuka, egy anyuka, és két lány. Mindegyikük kint ül a konyhában, és az anyuka feltehetően épp az ételt készíti. Az apuka ül az asztalnál, és újságot olvas, a két lány pedig valamilyen társasjátékkal foglalja el magát a földön.
Csattanás hallatszik.
Mintha megelevenednének a játékok, úgy kezdenek mozogni, és beszélgetni. Hátrahőkölök, és elfutnák, de nem visz tovább a lábam. Valami arra kényszerít, hogy maradjak ott ahol vagyok, és nézzem ami történik a kis házban.
Úgy érzem, mintha valaki megérintette volna a kezemet, oldalra nézek, és Tae áll ott. Csak mosolyog rám, én meg visszamosolygok rá. Kedvem lenne megölelni, de még mindig nem tudok. Megpróbálok hozzá beszélni, de azt sem tudok. Bepánikolok, de a fejem elfordul a babaház felé. Ketrecben érzem magam.
A babák már nem beszélgetnek, vagy mozognak. A lányok és az apuka halott. A földön fekszenek. Az anyuka a sarokban szorongatja a véres kést és sír. Hallom ahogyan Tae mellettem elkezd nevetni. Próbálok ránézni de nem megy, egyre csak a nőt nézem.

Felkiáltva kelek fel, izzadságomban úszva. Anyám beront a szobába, és rámnézve elkezdett sírni. Apám is beér a szobába, majd suttog neki valamit, és kimennek a szobámból, becsukva maguk mögött az ajtót, ezzel is magamra hagyva gondolataimmal.