Elátkozva //jikook ff//

9.

-Jungkook szemszöge-

Jin elenged az öleléséből, és kisfiúsan kikerekedett szemekkel néz.
-Ugye játszunk ma is?-kérdezi.
Nincs kedvem ma sem ehhez, de mégis bólintok, mert nem akarom megbántani az egyetlen embert, aki rendes velem.
Megragadja a kezemet, és maga után vonszol a tegnapi asztalhoz, és leültet. Odaugrándozik a polchoz, és leveszi róla a kártyákat.
Visszaér hozzám, és elkezdi keverni a paklit. Ahogy nézem, egyre homályosodik minden, és nem tudok tenni ellene semmit...

Egy régi játszótéren ülök a hintán, ami nyikorog fölöttem. Az idő egyre viharosabbá válik, az őszi falevelek egyre vészjóslóbban hullanak a fáról. Körbenézek. A csúszda tövében egy kisfiú ül, és mered az előtte ülő játékmackóra. Halkan motyog valamit az orra alatt, de nem értem mit. Felállok, és közelebb megyek, hogy lássam kihez beszél, de nem látok senkit körülötte. Csak én vagyok itt és a plüss rajta kívül. Leguggolok mellé, de nem figyel rám. Egyre gyorsabban suttog, de nem értem, hogy mit.
-Hol vannak a szüleid?-teszem fel neki a legfontosabb kérdést, de mintha meg sem hallotta volna folytatja tovább.
Hirtelen felnéz, és körbepillant. Tekintete tele van félelemmel, és a szeme sarkában egy könnycsepp jelenik meg. Valamin megakad a tekintete, és hangosabban kezd beszélni.
-Ne! Ne! Ne...-ismételi magát.
Arra a pontra nézek, ahova ő is, de nem látok ott semmit csak egy fát. Közelebb megyek hozzá, de még mielőtt odaérhettem volna mögöttem szólal meg valaki.
-Ne. Állj meg Jungkook.
Megfordulok, és Taehyung áll a kisfiú helyén a játékkal a kezében.
Odaszaladok, de mielőtt megölelhetném ellök magától.
-Menj el innen. Itt semmi keresnivalód!-emeli fel a hangját.
-Tae! Mondd el, hogy miért...miért hagysz el mindig?
Nem válaszol, hanem egy mérges pillantással jutalmaz, és elindul a másik irányba.
-Tae! Várj meg! Tae....-kiabálom amilyen hangosan csak tudom.

-Jimin szemszöge-

Felkelek. Mellettem szuszog Jungkook, látszólag nyugodt álomba merülve. Visszagondolok a tegnap estére és elönt a szégyen. Hogy lehettem ilyen? Megfogadtam, hogy soha többet nem leszek sebezhető senki számára.
Óvatosan kimászok az ágyból, ami nehéz azt tekintve, hogy a mellettem lévő fiú magasságából adódóan nagyobb is nálam. Sikerült kijutnom annélkül, hogy felébredt volna. Átöltözöm gyorsan, és kilépek a szoba elé. Hátammal megtámasztom az ajtót, és azon gondolkozom, hogy most mit csináljak. Nem kerülhetek ki mellőle...kivéve ha valami olyan csinálok, ami miatt a zártakhoz kerülök...nem azt nem tehetem. Kibírom a kis szerencsétlennel együtt töltött időt. Napközben elkerülöm, hogy találkozzunk, és lassan elfelejtjük. Lehet, hogy ő már el is felejtette.
Mély levegőt veszek, és elindulok a mosdók irányába, hogy a mai napot ott töltsem.

-Jin szemszöge-

Megpillantom az új fiút, ahogyan bemegy a játszószobába. Nem bírom ki, hogy ne rohanjak oda hozzá. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába vetem magamat, és hangosan köszönök neki közben.
Lassan elengedem, és ő kérdő pillantásokkal nyugtázza az előbbi cselekedetem, amit én figyelmen kívül hagyok. Ilyenkor olyan aranyos.
-Ugye játszunk ma is?-teszem fel a kérdést a legkisfiúsabb tekintetemmel, hátha meglágyul a szíve, hiszen ez az egyetlen dolog amit közösen tudok csinálni vele, mert nem szeretném a beszélgetést erőltetni ha ő nem akarja. Majd beszél akkor, mikor késznek érzi magát. Nem sürgethetem, főleg nem úgy, hogy mindössze tegnap ismertem meg. De úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást.
Kérdésemre válaszolva helyeslően bólint egyet, és erre megragadom a kezét, és leültetem ahova tegnap is. Odamegyek a kártyatartó polchoz, és leemelem a paklit a helyéről.
Visszamegyek az asztalhoz, és nekiállok keverni a kártyákat, de látom, hogy valami nincs rendben. Bágyadtan nézi amit csinálok, és mintha egyre jobban hagyná el magát, és leesik a székről.
Eldobom ami a kezemben van, és amennyire gyorsan csak tudok mellé térdelek, az ölembe hajtva a fejét.
-Valaki hívjon segítséget!-kiáltom ki a többieknek, és sokan körénk gyűlnek, de látszólag vannak, akik rohannak a kért segítségért.
Nem érdekel, hogy látnak engem nekiállok a fiú arcát simogatni, és suttogni neki, hogy keljen fel.
Egyre jobban elkeseredek attól, hogy nem tudom mi történt, de még mielőtt kikészülnék megpillantom a tömegen átfurakodó nőt, akinek a létezéséért most elősször vagyok hálás.
Mellétérdel ő is, alaposan megnézi, majd elkiáltja magát, de nem értem mit mond. Minden egyre tompább körülöttem. Túl sokan vannak...túl sok a zaj...minden hirtelen volt....
Elsötétül előttem minden.