Elátkozva //jikook ff//

5.

-Jungkook szemszöge-

Nem álmodtam semmit. Ez most pozitívum az eddigi rémálmaimat tekintve. Kinyitom a szememet, és belémhasít a tudat, hogy nem otthon vagyok, és, hogy egy fura alak a szobatársam. Mindezek mellett azt sem tudom, hogy hol vagyok, vagy, hogy egyátalán mit keresek itt.
Felülök az ágyon, és körbenézek. Jimin, ha jól emlékszem a nevére, összekuporodva az ágyán egyenesen engem néz.
-Szia.- szólal meg, amin meglepődök.
Intek neki ,ő felhúzza a szemöldökét, így inkább elfordulok, hogy ne kelljen egy kínos helyzetbe kerülnöm.
Percek óta ülhetünk már mozdulatlanul, mire kopogást hallunk.
Jimin feláll, és kinyitja az ajtót, majd kilép rajta. Követem, hiszen nem tudom, hogy ilyenkor mit kell tenni, és kíváncsi is vagyok.
Követem lakótársamat egészen egy hatalmas ebédlő szerű szoba felé, ahol már többen is vannak, és mindenki megvető pillantásokkal jutalmaz, vannak akik össze is súgnak, nem zavartatva magukat, hogy én is látom, és társaságban vannak.
Lányok és fiúk is vannak. Vannak fiatalok,de idősebbeket is látok. Harmincan lehetnek rajtam kívűl, de még jönnek.
A rózsaszín hajú fiú az ebédlőből nyíló kis szobában tevékenykedik valamit, közelebb megyek, hogy lássam mi van ott.
Mintha egy kis könyvtár lenne az egyik fele, a másik fele tele van társasjátékokkal, és asztalokkal, amiken lehet velük játszani.
Közelebb megyek Jiminhez, aki egy köny borítóját nézegeti, de közelségemre felemeli a fejét, és kérdőn méreget.
-Mit szeretnél?-kérdezi higgadtan, de valamiért látszik rajta, hogy egyre idegesebb lesz.
Én elfordulok, és ezzel is lezártnak tartom az ügyet, ő felhorkant, és a könyvel a kezében kisétál a helyiségből.
Végignézem a borítókat, és kiveszek a helyéről egy random kötetet. El sem olvasom a címét, se a tartalmát, leülök az egyik székre és elkezdem olvasni.

-Jimin szemszöge-

Lassan fel kéne kelnie, mert én nem akarom felkelteni mikor ki lehet menni. Egyedül pedig mégsem hagyhatom, hiszen új. Akármennyire utálom, nem lehetek szívtelen.
A szerencsétlen elkezdett mocorogni, mintha csak a gondolataimban olvasna.
Felül az ágyon, és elkezd nézni, természetesen én továbbra is zavartalanul nézem őt tovább. A tegnap estéhez képest ma egész tűrhetően néz ki a fiú.
-Szia. -próbálok beszélgetést kezdeményezni.
Int nekem egyet, mintha nem is előttem ülne, hanem méterekkel arrébb lenne tőlem. Ez nem az utca okoska...
Észrevehette a kérdő arckifejezésem, mert gyorsan el is fordul, és megint a földet kezdi kémlelni.
Mozdulatlanul ül, így én is. Milyen kellemetlen alak.
A megmentő kopogás hallatszik, ami azt jelenti, hogy mostmár kimehetünk a szobából. A tőlem telhető legnagyobb lendülettel nekilódulok, hogy minél hamarabb hagyhassam itt, de az ajtón kívül lelassítok, hogy bevárjam, hogy kövessen.
Lassan megjelenik az ajtóban, így elindulok rendes tempóban, hogy ne maradjon le.
Az ebédlőbe belépve megtorpan, én magára hagyva indulok a könyvekhez.
Kis idő elteltével megjelenik mellettem, és én felnézek rá, várva, hogy esetleg mond valamit, de nem teszi. Kezd nagyon felidegesíteni a szerencsétlen.
-Mit szeretnél?-fogom vissza magam.
Újra elfordul. Mi ez a szokása?
Horkantok egyet, hiszen máshogy nem tudom magam szépen kifejezni erre a helyzetre.
Kivonulok a szobából, és a szokott helyemen, az ebédlő sarkában olvasom a választott könyvet.