Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aurora Conti
Toledo, 2017. szeptember 1.
- Megint nem beszéljük meg? – idegesen túrok a hajamba, ahogy figyelem a fiú minden mozdulatát. Egy üveg vizet a spanyol címerrel ellátott táskájába helyez, majd a hotelszoba fényes fa ajtaja mellé dobja s szembefordul velem, majd a tökéletesre beállított hajába túr; ezzel összeborzolva az egészet.
- Meccsem lesz. – közelebb lép hozzám, majd a kezei közé veszi az arcomat, s mélyen a könnyáztatta szemembe néz. Szipogva hunyom le a pilláimat, s halkan szólalok meg.
- Nem fogjuk bírni, Daniel. – utálom magam amiért ezt kell mondanom, de ez az igazság.
Az utóbbi két hónapban, szinte már nem is úgy viselkedtünk mint egy normális pár. Inkább mint két idegen akik együtt élnek, s már olyannyira hozzá vannak szokva, hogy nem akarják tönkretenni. De ez így már nem mehet tovább. Tönkretesz az, hogy bizonytalanságban élek. Fogalmam sincs, hogy mikor fog úgy hazajönni, hogy már nem kellek neki, s dob ki az utcára. S akkor már tényleg egyedül maradok.
- Meccs után megbeszéljük, rendben? – simít végig az arcomon a hüvelykujjával, majd az ajkait a homlokomhoz érinti. Olyan gyengéden tud ilyenkor velem bánni, hogy legtöbbször ezért teszem túl magam egy-egy vitán.
- Rendben. – bólogatok, majd a kék szemeimmel az ő barnáiba nézek. Lassan lép el tőlem, majd egy utolsó intés után kilép a hotelszobából, s halkan csukja be maga után az ajtót, s én ebben a pillanatban rogyok vissza az ágyra, s temetek a kezembe az arcomat.
Remegve csúszok fel az ágyra, s összekuporodva kezdek sírni. Dani egyik – az ágyon hagyott – pólóját magamhoz húzva próbálok megnyugodni, sikertelenül. Borzasztó ilyen bizonytalanságban élni, s nem tudni, hogy mikor lesz vége. Már fogalmam sincs, hogy mit érzünk egymás iránt. Attól félek, hogy már nem vagyok szerelmes belé, de mérhetetlen szeretetet érzek iránta. De egy dologban biztos vagyok, soha sem tudnám megbántani, vagy elhagyni. Már csak az a kérdés, hogy Dani képes lenne-e megbántani engem.
Nagy levegőt veszek, majd remegve fújom ki. Az éjjeliszekrényen lévő digitális órára pillantok, s leolvasom a sötétkék számokat. 19:45. Körülbelül negyed órája tarthat a meccs, s eldöntöm, hogy elmegyek és támogatom a barátomat. Mivel szükségem van rá, s talán neki is szüksége van rám.
Gyorsan lekapom a fekete pamutnadrágomat, s felveszek egy fekete szaggatott nadrágot, s Dani egyik mezét. A kedvenc cipőmet felhúzom, majd a hosszú szőkés barna hajamat felkötöm egy copfba. Hideg vízzel megmosom az arcomat, s csak épp annyi alapozót viszek fel a bőrömre, hogy eltüntesse a sírás nyomait. A táskámat a vállamra teszem, majd kilépek a hotelszobából. A belépőkártyát a táskába helyezem, majd lerohanok a lépcsőn a földszintig, s a recepcióstól kérek segítséget, taxi ügyben. Alig öt percen belül, már a kocsiban ülök, s idegesen várom, hogy megérkezzek a stadionba. Gyorsan előveszem a nyakba akasztható VIP kártyámat, s azzal a kezemben indulok a stadion felé. A két biztonsági őr, félrelépve enged be a nagy ajtón, s segítséget kérve érkezek meg a kijelölt részre, s foglalok helyet a spanyol szurkolók között, holott olasz származású vagyok. A digitális kijelzőre pillantok, s boldogan veszem észre, hogy az ötvenedik percben, kettő-nullra vezetnek a spanyolok.
