Féltestvérek

Tizenhatodik Fejezet - Valamit nyerni és valamit elveszteni

~ Mielőtt elkezdenétek olvasni egy gyors előszó (Bár nem igazán szoktam ide írni, inkább blogspoton, de szükség törvényt bont, tudjátok.). Ezennel, lehet hogy éreztétek már, lehet hogy nem, de elérkeztünk a történet utolsó előtti fejezetéhez. Már csak egy fejezet, az epilógus van hátra, és búcsút kell mondanunk a Féltestvéreknek ;_; Rettentően fognak hiányozni, de ez azt is jelenti egyben, hogy a Save Your Soulra és a Find His Way-re is koncentrálhatok egy kicsit. Most még nem köszöngetek, de annak is eljön majd az ideje ;) Most pedig hagylak titeket olvasni :* ~

Benedict arra ébredt, hogy fázik. Átfordult a másik oldalára és az orráig húzta a takarót hogy melegítse magát, aztán megpróbált visszaaludni. Kényelmetlen, szorító érzés növekedett a gyomrában, ahogy felszínre törtek az elmúlt napok eseményei.

Miért nem tud boldog lenni? Hiszen megállították a gonoszt.

Győztek.

Ugye?

Benedict mérgesen lerántotta magáról a takarót és felült. Még hajnal lehetett, a kevés fényben épp hogy körvonalazódtak a szoba részei.

Az ablakhoz sétált, ahogy annyiszor tette már ittléte alatt, a megszokott mozdulattal húzta félre a függönyt, nyitotta ki az ablakot, s tekintett le a városra. A korai óra ellenére nagy volt a forgalom az utakon, autók és teherautók zúgtak el az épületek alatt, az utcai lámpák sárgás fényében meg-megcsillant az üvegük.

Szabadság.

Ők szabadok.

Benedict sóhajtva elfordult a látképtől, és körülpillantott a helyiségben. Meglepetten vonta fel a szemöldökét. Ágya végében ismét talált egy adag ruhát, az éjjeliszekrényen pedig reggelit. Arra az időre emlékeztette, amikor még fogoly volt.

Pedig még mindig az vagy - súgta egy hang a tudata mélyén.

Megrázta a fejét.

Champleton már ilyen korán ébren lenne?

Felöltözött, de a reggelihez nem nyúlt, egyáltalán nem volt étvágya. Aztán elkapta egy újabb nosztalgia hullám, ahogy megpillantotta a tálcán a szokásos kis cetlit.

Mr. Cumberbatch,

Mr. Hiddleston felébredt! Ha beszélni akar vele, meglátogathatja a folyosó végén lévő szobában!

Üdvözlettel: Prof. Champleton

Benedict forgatta egy ideig a kezében az üzenetet, aztán visszahajítva a papírt az asztalra kirobogott a szobából. Ahogy maga mögött hagyta az ajtókat egyre izgatottabb lett, mégis, mikor elérte a keresett ajtót, lecövekelt előtte.

Annyira régen beszélt már Tommal. Vajon ugyanaz az ember még, mint a klónozás előtt? Benedict félt, hogy a professzor félig kifejlesztett módszerének vannak hátulütői.

Aztán egy hirtelen elhatározásból bekopogott.

Halk, mégis határozott hang szólt ki a szobából.

- Gyere be!

Benedict mosolyogva nyitott be a szobába, azonnal megpillantva régi barátját. Tom egy kisasztalnál ült, előtte egy tányér reggelivel és egy nagy kupac újsággal.

Van mit bepótolnia, az biztos! - gondolta Ben.

- Benediict! - Tom arca felderült, ahogy meglátta a belépő színészt. Felállt, s kezet nyújtott, ám Benedict félrelökve az üdvözlő jobbot egy csontropogtató ölelésbe zárta.