A Mardekár csillaga /BEFEJEZETT/

12.

Ahogy odakint hűlt az idő, a kastély falain belül hasonlóan nőtt a feszültség. Umbridge egyre több és több szabályt hozott, Dumbledore pedig nem tett semmit, merthogy nem tudott mit tenni. A Minisztérium teljesen átvette az uralmat a Roxfort fölött, amit a legtöbben megsínylettünk. Voltak persze néhányan, akik helyeselték, amit Umbridge csinált. A legtöbben csak némán tűrték, mert féltek, vagy mert féltették a szüleik minisztériumbeli állását. Kevesebben voltak az olyanok, mint én, akik foggal-körömmel küzdöttek Varangypofa ellen, nem meglepő módon ezt a réteget többnyire az Arany Trió által összeboronált kis titkos csapat jelentette. Umbridge nagyon rossz szemmel nézte a többnyire Griffendéles, helyenként Hollóhátas és Hugrabugos diákok szövetségét, ami kizárólag ellene jött létre. A Mardekárosok - bölcsen - kimaradtak az ilyesmikből. Bár általában nem azért maradtak ki, mert tetszett nekik a helyzet, hanem azért, mert minket senki sem hívott. Itt most nem arról van szó, hogy néhány aranyvér mániás, Griffendél gyűlölő, rosszmájú tagot nem hívtak, hanem konkrétan senkit, még azt sem, aki megérdemelte volna a lehetőséget, hogy eldöntse, kíván-e csatlakozni, vagy sem. Piton professzor részben az ilyen dolgok miatt védelmezett minket és kivételezett velünk annyira. Ő is pontosan látta azt, hogy a másik három ház kihagy minket, aminek természetesen megvolt a maga oka, de mégis szembetűnő volt az, hogy a zöld nyakkendős diákok csak zöld nyakkendős diákokkal kommunikálnak, kivéve a konfliktushelyzeteket.

- Utálom ezt - mondtam sóhajtva, a kézfejemen éktelenkedő véres betűkre pillantva - Utálom ezt a nőt!

- Igen, mint mindenki - mondta Emma a fejét csóválva - Szóljunk Piton professzornak, hogy mit művel Varangypofa!

- Nem - megráztam a fejemet - Ez a mi harcunk, nem a tanároké. Ha valahogy Umbridge kerül hatalomra Roxfortban, mármint ennél is jobban, nem csak velünk fog szívózni. A tanárainkkal is, akik megpróbálnak minket védeni.

- Jogos - bólintott Dean egyetértően

*

Éppen az utolsó órámra siettem, történetesen bájitaltanra, amikor a pincefolyosó egyik eldugott zugából halk szipogást hallottam. Beléptem a szűkös, rejtett kis folyosóra, amit kevesen ismertek, ugyanis egy faliszőnyeg takarta. Ez volt az egyik legmegfelelőbb hely, ha el kellett bújni az egyik tanár, vagy esetleg Frics elől.

- Lumos - suttogtam, mire a pálcám végén vakító fény gyulladt és megpillanthattam a könnyes szemű Arya Parkert, aki a hideg padlón kuporgott, a kőfalnak vetve a hátát. - Hé, szia... - mondtam bizonytalanul és leguggoltam a kislány mellé, a pálcám fényét pedig a túl közel lévő szembe falra irányítottam, hogy ne vakítson el sem engem, sem pedig Arya-t.

- Szia - mondta remegő hangon és gyors mozdulattal letörölte a könnyeit

- Nem kellene órán lenned? - kérdeztem érdeklődve, mire csak megrázta a fejét - Leülhetek melléd?

- Igen - bólintott

- Köszönöm - elhelyezkedtem mellette és igyekeztem nem tudomást venni a hideg, egyenletlen fal kényelmetlenségéről - Elmondod, hogy miért bujkálsz itt? Bántott valaki?

- Nem - mondta halkan - Nem szabadna itt lennem?

- Nos, ennek a folyosónak elvileg nem szabadna léteznie, vagy legalábbis egyikünknek sem kellene tudni a létezéséről, de ezen kívül semmi akadálya annak, hogy itt legyél. Ha senki nem bántott, miért sírsz itt egyedül?

- Nem akartam a szobában sírni, mert félek, hogy a többiek gyengének tartanának miatta - mondta egy remegő sóhajtás után

- Megígérem, hogy nem foglak gyengének tartani, bármi is legyen az oka. - mondtam bátorító kis mosollyal, de Arya hitetlenkedő pillantással nézett rám

- Te Lily Potter vagy - közölte a cipőjét bámulva

- Igen. Na és? - kérdeztem mosolyogva - Akármit is mondanak rólam mások, nem vagyok én annyira érzéketlen.

- Nem mondanak rólad rosszakat - megrázta a fejét - De azt már hallottam, hogy nincsenek érzéseid.

- Elárulok neked egy titkot, Arya, de meg kell ígérned, hogy kettőnk közt marad a dolog, rendben? - kérdeztem mosolyogva, mire a kislány izgatottan bólintott - Ha hiszed, ha nem...én is szoktam sírni. Csak én is mindig egyedül, ott, ahol senki sem lát.

- Komolyan? - kérdezte kikerekedett szemekkel

- Komolyan - mondtam nevetve - Nem attól lesz valaki erős, hogy soha nem sír. Néha muszáj, az embernek szüksége van rá, hogy kisírja a szomorúságát. Szóval, mi bánt téged, kicsi lány?

- Tudod...a szüleim meghaltak nyáron - mondta halkan és a mosoly nyomtalanul eltűnt az arcáról

- Eltűntek - helyesbítettem gyorsan

- Meghaltak - mondta alig hallhatóan - Tudom. Érzem. - rám pillantott a csokoládébarna szemeivel és mintha egy pillanatig segélykérően nézett volna rám - Nem tudom, mihez kezdjek - mondta végül

- Én sem tudom, hogy mihez kezdjek, Arya - vallottam be halkan - A szüleid biztosan azt akarnák, hogy megpróbálj teljes életet élni még a hiányuk dacára is. Rettentően nehéz, tudom - tettem hozzá, amikor a kislány közbe akart vágni - Itt vagy, a Roxfortban. Szerezz barátokat, tanulj meg mindent, ami csak érdekel, olvass érdekes könyveket, sétálj nagyokat a tó körül, egyél a jobbnál jobb ennivalókból. Egyszerűen csak próbáld meg élvezni azt, amit jelenleg kapsz.

- Mi lesz, ha vége a tanévnek, Lily? - kérdezte elcsukló hangon - Nincs hova mennem.

- Hidd el nekem, hogy ez a probléma meg fog oldódni az év végére. Már a varázsvilág tagja vagy, de legfőképp a Roxfort, azon belül pedig a Mardekár tagja. A Mardekárosok pedig kiállnak egymásért. Látod, én is itt vagyok.

- Te hogy tudsz nevetni, azok után, amik történtek veled? - kérdezte halkan - Olyan boldognak tűnsz, mármint...sokat nevetsz, sok barátod van és mintha mindenre oda tudnál figyelni...

- Ez neked is menni fog majd, kicsim - mondtam mosolyogva - Nekem is csak azért megy, mert többet megéltem már. - megsimogattam a lány vállát - Menj, pihenj egy kicsit a vacsora előtt!

- Lily - visszafordultam a faliszőnyegtől és ránéztem - Köszönöm.

- Bármikor, ha szükséged van valakire, csak szólj, rendben? - kérdeztem apró mosollyal - Ja, és Arya...ne oszd meg senkivel a rejtett folyosó létezését, mert akkor mindenki használni fogja és a tanárok felfedezhetik.

- Nem fogom. Köszönöm, Lily.

*

- Megtudhatnám, hogy miért nem vettél részt az órámon, Lily? - kérdezte felvont szemöldökkel Piton professzor, aznap este, a vacsora után

- Tudja, uram... - kezdtem, de a férfi szinte azonnal közbevágott

- Megmondtam, hogy mit várok el tőled, emlékszel?

- Igen, tanár úr, de most nem szándékosan lógtam el az órát. - mondtam védekezőn

- Nem? Valaki megakadályozott abban, hogy megjelenj rajta? Esetleg pálcát szegeztek rád? - kérdezte gúnyosan a férfi

- Egy elsőévesnek szüksége volt rám, én pedig elláttam a prefektusi kötelességemet - mondtam nyugodt hangon

- Igazán? Melyik elsősnek?

- Arya Parkernek.  - mondtam sóhajtva 

- Miért volt rád szüksége? Bántotta valaki? - kérdezte most már érdeklődve a tanár

- Nem. - megráztam a fejemet - Szomorú volt, a szülei miatt. Beszéltem vele, megpróbáltam egy kicsit kizökkenteni a gyászból.

- Legközelebb ne akkor legyél ilyen segítőkész, ha éppen órád lenne - mondta a férfi kevésbé szemrehányó hangon, mint előtte - Elmehetsz.

- Jó éjszakát, Piton professzor - mondtam mosolyogva és távoztam

*