Taehyungot nem érdekli, hogy ruhái nedvesen tapadnak bőréhez. Mindenki menekül az eső elől; sietve próbálnak befurakodni egy fedett helyre vagy épp kétségbeesetten igyekeznek kinyitni esernyőjüket, de a világos barna hajú fiú csak egyre szaporábban szedi lépteit célja felé.
Taehyung is menekül, csak nem az eső elől.
Az emberek furcsán tekintgetnek felé emiatt - mégcsak esernyőt sem húz a fiú - de senkinek sem jutna eszébe odamenni hozzá. Odamenni hozzá és megkérdezni, hogy miért menekül.
Cipőjében tengerként hullámzik az esővíz és már egy száraz hajtincse sem maradt, de Taehyung csak rohan előre. Előre, ahol a megváltást várja.
Már kiért a városból. Erre felé gyérebb minden. Az emberek, az épületek, a remény is.
Könnyei, mik elapadhatatlanul folynak szeméből, az arcán egybeolvad az esővel. Ebben az időben nem lehetne megmondani, hogy sír. De a tekintetéből tükröződő fájdalom elárulja, hogy nem csak a szeme, hanem a szíve is vérzik a lelkét nyomó szenvedéstől.
Ereje kezd alábbhagyni, ezért lassabbra veszi tempóját. A sárban lépkedve már látja a hidat. A fából készült rozoga építmény sokszor szolgált már élete során megnyugvásként, épp ezért egy percig sem gondolkodott azon, hogy hol is töltse el élete utolsó perceit.
Szeretné kiüríteni lelkét és megszabadulni a kínzó gondolatoktól, mielőtt véghez vinné végzetes lépését, de képtelen rá. Minden egyes nap szenvedett, amióta megszületett. Mintha erre a sorsra rendeltetett volna. Számára ez olyan, mint másoknak levegőt venni. Természetes.
Pedig ő is szeretett volna boldog lenni. Szeretett volna őszintén mosolyogni, és emlékeket szerezni. De mindig csak kívülálló lehetett mások pillanataiban. Mert számára még pillanatok sem léteztek.
Csak nézte mások boldogságát, miközben ő is erre vágyott. Sóvárgott ennek a felhőtlen érzésnek a megtapasztalására, de sosem részesült benne.
Körülötte mindig mindenki vidám volt, egyedül ő lógott ki a sorból.
De erről nem ő tehetett. Nem ő hajszolta magát a depresszióig.
Pár lépésnyire volt a hídtól. Lába ismerősen tette meg ezt az utat, hiszen annyiszor sírta már itt ki a bánatát. Ismerősek voltak a fák lombjai, az apró folyóban úszkáló halak, a messzeségben elterülő virágok.
Ugyanaz volt minden, most mégis más. Eddig nem tapasztalt új érzés férkőzött teste minden zugába.
A szabadság érzése.
Mikor felért a híd közepére, kezével rá támaszkodott az esővel átitatott, korhadt fa korlátra.
Hiába tombolt még mindig a zivatar - az eget továbbra is szürke, borús felhők tarkították, amik megállíthatatlanul öntötték magukból az esőt - Taehyung most is ugyanolyan gyönyörűnek találta a kilátást, mint máskor.
Talán ez volt az életében az egyetlen olyan, ami megnyugtatta.
Igaz, hogy a messzeségben nyíló virágok most a rengeteg eső nyomása miatt lekókadtak, és a lassan feltámadni készülő szél belekapott a fák ágaiba, a folyó pedig a sokszorosára duzzadt, de Taehyung érzéseihez tökéletesen illett ez a fajta látvány, amit sötétbarnán izzó szemével továbbra is csodálattal pásztázott.
A nyugodtság fokozatosan áradt szét Taehyung ízületeiben. Érezte, ahogy csontjai már nem feszülnek meg az adrenalintól. A szívverése is a normál érték alá csökkent.
Gondolatai, mint a folyóba hulló porszemcsék, más vizekre eveztek. Egy elképzelt, boldog élet felé.
YOU ARE READING
Érinthetetlen • Taegi • ✓
Fanfiction"Magamat nem tudtam megmenteni, de nem akarok még egyszer elbukni azzal, hogy téged is veszni hagylak." Kim Taehyung × Min Yoongi Publikálva: 2017. 11. 24.
