Érinthetetlen • Taegi • ✓

2 • Amikor kitisztul az ég

Taehyung óvatosan megköszörülte a torkát.

Ismét hosszú percek teltek el azóta, hogy elvesztek egymás tekintetében. Mintha olvastak volna a másik szeméből, amik ugyanúgy csillogtak.

Igaz, hogy Taehyung semmit sem tudott a szőke hajú fiúról - leszámítva a nevét - de úgy érezte, nincs is szüksége arra, hogy megismerje őt. Már a hídon is egy szokatlan érzés férkőzött porcikáiba, ami azóta sem szabadult bensőjéből. Mintha Yoongi egy másvilági reflektációja lenne. Mintha a szőke hajú már kiskora óta mellette lett volna.

Az eső minthogyha halkabban kopogott volna az ablakon. Ugyan még mindig tombolt a zivatar, de úgy tűnt lassan kezd lecsendesedni az időjárás.

- Hozhatok esetleg még valamit? Mire lenne szükséged? - kérdezte szinte suttogva Taehyung, miközben észre sem vette, de a még mindig csuromvizes nadrágját gyűrögette. Nem tudta volna megmondani idegességének okát. Furcsa, eddig nem tapasztalt emóciókat vált ki belőle Yoongi közelsége.

- Egy forró tea jól esne - válaszolta színtelen hangon Yoongi. Még mindig sérült végtagjaira szorította a jeget.

Taehyung bólintott, majd szó nélkül állt fel és hagyta el a szobát.

Yoongi sóhajtott egyet, hogy az eddig tüdejét szorító levegő kijusson.
Igazság szerint szeretett volna még Taehyung hibátlan vonásaiban gyönyörködni, de úgy érezte, hogy megfullad.
Szüksége volt pár magányos percre.

Nem számított arra, hogy Taehyung ilyen hatással lesz rá. Persze nem ez volt az első alkalom, hogy látta. De most találkozott vele először.
Nem értette az egészet. Nem értette, hogy milyen érzelmek szántják végig testét.
Muszáj lesz minél tartózkodobbnak, minél hidegebbnek mutatnia magát, hogy Taehyung számára ne legyen olyan fájdalmas az elszakadás.

Nem kerülhet bajba. Nem ronthatja el. Ennyi idő után már nem.

Taehyung a gőzölgő, forró vízbe helyezte a teafiltert, és hagyta, hogy az aroma szétáramoljon az íztelen folyadékban.

Az árvaház konyháján tartózkodott. A repedezett ablaküvegen keresztül figyelte az egyre halkuló időjárást. Pedig korábban úgy tűnt, hogy még egy vihar is tönkre fogja tenni ezt a napot, de az eső lassan, cseppenként fogyott a felduzzadt felhőkből.

Az épület kongott az ürességtől. Taehyungot ez nem lepte meg, hiszen máskor is előfordult már olyan, hogy őt kifelejtették egy programból, így kénytelen volt az egész napot egyedül tölteni. Tisztában volt ő is azzal, hogy ez nem csupán véletlenek sorozata. Sem a nevelők, sem a többi árván maradt fiatal nem kedvelte igazán, mert furcsának tituálták Taehyungot.

Taehyung véleménye szerint viszont nem ő volt a furcsa, hanem mindenki más volt unalmas.

És ugyan hozzá szokott már ehhez az érzelmi bánásmódhoz, szíve mindig kifacsarodott egy ilyen incidens után. Hiszen ő is emberből volt. Az érzékenyebb fajtából. A legapróbb fájdalom hatására is mély letargiába tudott esni.

Gondolataiba gyorsan utat tört Yoongi, akit még mindig nem tudott megfejteni. Egyszerre érezte őt idegennek és ismerősnek. Nem értette ezt a kettősséget, hiszen vagy ismersz valakit vagy nem. De Taehyung mégsem tudott szabadulni ettől az érzéstől.

Megcukrozta a teát, épp hogy csak legyen íze, hiszen nem akarta elvenni a zöld tea nyugtató hatását azzal, hogy túl édesíti.
Szeretett volna valami finomsággal is kedveskedni vendégének, ám nem talált semmi ilyesmit a szekrényekben, így kissé csalódottan indult vissza szobájába.

- Parancsolj - nyújtotta át óvatosan a bögrét Taehyung Yoonginak, aki előtte felült az ágyában, és maga mellé rakta a hűsítő jeget.

- Köszönöm - válaszolt továbbra is színtelen hangon a szőke hajú, ám szeme kedvesen mosolygott. Nem akart annyira érzéketlen lenni Taehyunggal szemben, de azt sem tehette meg, hogy úgy bánjon vele, mintha ezer éve ismernék egymást.

Ezzel csupán Taehyungot akarta védeni.

Taehyung vissza ült a puffra, míg Yoongi bele kortyolt a forró italba.

- Nem lett keserű? Nem akartam túl cukrozni, de ha így nem ízlik, akkor tehetek még bele - kérdezte feszengve Taehyung. Feszengett, mert tudatalatt meg akart felelni Yoonginak. Minden értelemben. Minden egyes másodperccel, amit vele töltött, közelebb érezte őt magához, pedig alig váltottak eddig pár szónál többet.

- Nem, köszönöm. Ez így megfelel - válaszolta Yoongi, majd újból bele kortyolt a teába.

Talán nem hazudott. Talán tényleg nem lett keserű a tea. De ha az is lett volna, Yoongi akkor is ezt válaszolta volna.

Ezek után csend burkolózott közéjük. Nem egymásra figyeltek, inkább a gondolataikra és az érzéseikre.

Taehyung továbbra sem értette magát, és azt, hogy mi ez a szokatlan érzés, esetleg kötődés Yoongi iránt. Nevetséges volt még ennek a gondolata is, de mintha biztonságban érezte volna magát mellette.

Yoongi pedig félt Taehyungra nézni, ezért inkább a fiú szobáját kezdte el szemügyre venni.

Félt, mert még mindig nem értette, hogy milyen érzések kavarognak benne. Érzések? Annak nevezné őket, ha tudna érezni.

Úgy gondolta, szüksége van arra, hogy Taehyung közelében legyen. Mintha a fiú gyönyörű vonásai, kellemes, mély hangja, és a belőle áradó törődés a másik felé nyújtaná számára azt, amiről eddig nem is tudta, hogy szüksége van rá.

Taehyung szobája nem volt nagy, ám kellemes összhang uralkodott a helyiségben. A falakon apró festmények voltak szögekre akasztva, illetve egy festő állvány is helyet kapott Taehyung íróasztala mellett. A függönyök sötét színben pompáztak, amik harmonizáltak a hasonló árnyalatra festett falakkal.

- Szeretsz festeni? - kérdezte Yoongi hátát a falnak vetve, miközben a fehér papíron elkezdett tájképet vizsgálgatta. A festményt világos színek és finom ecsetvonások uralták.

Taehyung először Yoongira kapta tekintetét, majd szemével követte azt az irányt, ahova vendége nézett.

- Igen. Megnyugtat - válaszolta kissé szomorkás hangon Taehyung.

- Gyönyörű - mondta ki ezt az egy szót Yoongi, még mindig a festmény szépségében elveszve.

Taehyung megilletődve fordult vendége felé. Ő volt az első, aki látta bármilyen festményét. Ez elég bensőséges helyzetet teremtett a számára, és magának sem akarta bevallani, de zavarba jött.
Zavarba jött Yoongitól, és attól, amit mondott.

Ő volt az első, aki úgy bánt vele, mint egy emberrel.

- Köszönöm - Taehyung úgy mondta ki ezt a szót, mintha nem is érdemelné meg a dicséretet. Valamint igyekezett palástolni zavarba jövését is, bár az arcára szökött enyhe pír elég árulkodó lehet Yoongi számára.

A szőke hajú nem nézett Taehyungra. Félt, mert pusztán a barna hajú hangja is elég volt ahhoz, hogy megint úgy érezze: még többre van szüksége Taehyungból.

Már így is messzire ment. Nem viselkedik elég hidegen a fiúval, és tudja, ha ez így folytatódik tovább, nem lesz jó vége.

- Ha nem tudsz lábra állni, itt maradhatnál éjszakára - törte meg Taehyung a csendet, és ajkait harapdálva várta a választ. Nem volt ideje meglepődnie magán, hiszen mire realizálhatta volna mondandóját, addigra már kimondta. De nem bánta meg. Szeretett volna még több időt tölteni Yoongival.

A szőke hajú tágra nyílt pupillákkal nézett társára. Ha lehetséges lenne, tenyere izzadni kezdett volna.

- Hálás lennék érte - válaszolta Yoongi meglepődöttségét magába fojtva.

Nem ezt kellett volna mondania Yoonginak. Megkellett volna akadályoznia, mielőtt túl késő lenne. De talán már amúgy is túl késő volt.