Ace |AsaNoya|

21.

A teljes éjszakát végigkínlódtam, igyekeztem nem sírni és gondolkodni és e két egyszerű célból egyet sem sikerült teljesíteni. Így az éjszakát jobb híján a WikiHow-on kerestem coming outtal kapcsolatos cikkeket, bár angolul vajmi keveset értettem belőlük. Amint azonban megjelentek az első fénysugarak, felcsillant a szemem. Úgy tudtam, Asahinak nincsen első órája hétfőnként, így talán meglátogat. Ez a kis talán pedig elég motivációt adott, hogy hajnali ötkor, ne úgy viselkedjek, mint aki alig marad meg a lábán, mert szédül és egy szemhunyásnyit sem aludt. Felöltöztem és hideg vizet fröcsköltem az arcomba, annak reményében, hogy ez valamennyit segít a kisírt szemeimen. Miután ez a művelet nem tette meg a várt hatását, kinyitottam az ablakot, mert szó szerint nem volt levegő az apró szobában. Bezárva éreztem magam ott egyedül, így úgy döntöttem azt teszem, amit otthon is mindig, ha magányos vagyok: kiültem az ablakpárkányra és onnan néztem a sürgés-forgást odalent. Legalábbis ez volt az ürügyem, titkon végig azt reméltem, hogy kiszúrom azt a bizonyos magas srácot, egy kócos konttyal, ahogy a kórház felé siet. Nem mintha a tizedikről láthattam volna pontosan az utcán elhaladó embereket, cserébe azonban a kilátás titáni volt: A teljes várost beláttam odafentről. Láttam a házunkat és elképzeltem apát, ahogy otthon ül és gyakorol főzni és hasonló apukás dolgokat csinálni. Láttam a parkot és lelki szemeim előtt felrémlett, ahogy edzés után a csapattal keresztülcsörtetünk a pázsiton a Hegyláb Vegyeshez, hogy ételt vehessünk magunknak. Felsóhajtottam a csapatra gondolva - egy nap telt el és máris hiányoztak. Miután lefutottak előttem az ablakból pusztán nagy zöld foltnak látszó parkhoz fűző emlékek, tovább vittem a tekintetem és láttam a sulit. Az épület fentről pusztán egy nagy betonkockának tűnt, de én tudtam benne minden nasi lelőhelyét az automatákban, ismertem az összes slisszutat, tudtam, hogy sprintben hány perc és hány másodperc átfutni a röplabda teremtől a különböző termekig. Ránéztem a másik, kisebb kockára. A csapat törzshelye. A poszterekkel borított falú, és különböző anyagokból összeeszkábált sufnifotelekkel telirakott klubszoba, ahol mindannyian elvesztettünk már minimum egy fél pár cipőt, vagy akár egy teljes egyenruhát. És ott van a drága terem, ahol vesztettem, nyertem, sírtam-nevettem, ahol igazán éltem. Keserédesen pillantottam az éjjeliszekrényen nyugvó térdvédőmre. Szomorú pillanat, amikor nincs rájuk szükségem - az ugyanis azt jelenti, hogy rám sem volt aznap szükség.  Tovább nézve megpillantottam Asahiék házát. Elképzeltem az ászt, ahogy kibontott hajjal édesdeden alszik, eszembe jutottak az együtt töltött röplabdás délutánok. Akaratlanul is elmosolyodtam és az éjszaka nyomasztó gondolatai mind tovatűntek. Ha itt lenne...
Mint egy végszóra a nővér betoppant az ajtón, mire én leugrottam az ablakból és a háta mögé leskelődtem. Ahol egy nyugodt, mosolygós Asahit láttam, olyant amiről napok óta hírből sem hallottam.
Integetni kezdtem neki de ő az arcomra nézve aggódni kezdett, mire elküldtem az árulkodó, vöröses szemeimet a francba.
- Látogatód érkezett. Még kontroll előtt beszélgethettek, utána kivizsgálunk. - jelentette ki a nő, majd távozott.
- Noya... - kezdett bele, de nem hagytam hogy folytassa.
- Jól vagyok! - tagadtam le mindent. Nem akartam magyarázkodni.
- Nem úgy nézel ki. - ült le elém a szőnyegre törökülésben, aminek hála magasabban voltam mint ő, de ebből semmi hasznom nem volt. Csak jobban látta a kipirosodott arcom, és az ágyat görcsösen szorongató, elfehéredett ujjaim. Nem akartam előtte sírni. Erős akartam lenni, de tudtam, semmi nem tépné fel jobban a sebeim, mintha most elmondanám neki - és pont neki! - ami történt.
- Ha nem úgy nézek ki, nem kell nézni. - fordítottam hátat, mire felnevetett.
- Látom jobban vagy. Tegnap mikor bejöttem, alig voltál magadnál. De viszont komolyan - folytatta komolyabb hangon, mire megfordultam. - nem tudom mi történhetett ami ennyire megviselt és ez aggaszt.
- Mondom, hogy nem történt semmi! - morrantam rá, akaratom on kívül fenyegető hangon.
- Noya, kérlek! - esdekelt, én pedig borzasztóan éreztem magam. Rettegtem elmondani neki, hogy a szüleim válnak. Rettegtem a gondolattól, hogy magát okolná, de önző módon a legjobban az aggasztott, hogy nem akarna többet velem lenni, mondván, csak árt nekem. Nem bírnám ki nélküle.
- A saját érdekedben nem. - közöltem óvatosan, hogy ne fedjek fel túl sokat.
- Mi történt? - hűlt el, egyre ijedtebb arccal. Most jött rá, hogy köze van a dologhoz.
- Nem a te dolgod. - Nem értettem, miért vagyok ilyen bunkó. Úgy éreztem, jobb, ha rám haragszik, mintha magára. Eldöntöttem, mit fogok tenni, akármilyen fájdalmas is. Amennyiben nem hagyja a témát, ráveszem, hogy hagyja. Utolsó dolog, amire szüksége van, az az, hogy azt higyje, miatta váltak a szüleim. Felsóhajtott.
- De...
- Asahi, kérlek! - ezúttal kiabáltam. - Fájna elmondani, főleg neked, oké? Egy gyenge kis szar vagyok, és nincs ehhez lelki erőm. Nem akarlak téged belekeverni ebbe!
- Noya. - szólított a nevemen, mire valami bizsergés futott végig a hátamon. - Tudom, hogy sok kellemetlenséget okoztam neked a közelmúltban, és ez még a legfinomabb fogalom, főleg hogy ebben a pillanatban csak remélni merem, hogy nem tettem tönkre az életed. Rettenetesen aggódom. Meg tudnál bennem bízni eléggé ahhoz, hogy elmondd nekem?
Lefagytam. Tudtam, ugyanabba a hibába készülök esni, ami Asahi részéről elindította ez a lavinát, de nem tudtam őszintének lenni. Előbb-utóbb összekapcsolná a dolgokat. Rájönne, miért maradok itt. És onnan csak egy lépés, hogy rájöjjön...
De mégis...
Egy éjszakát vártam arra álmatlanul, hogy kiönthessem neki a lelkem. Itt az ideje. Tudom, hogy fájdalmas lesz. De túl sok minden szorít belülről, hogy magamban tartsam.
- Elválnak a szüleim. - robbant ki belőlem, mielőtt tudhattam volna, hogy hangosan mondom.
Abban a pillanatban tudtam, valamit elszúrtam.
Asahi szeme kitágult, és ahogy rájött, hogy miért válnak, kis híján hátratántorodott. Egy szó, vagy egy sóhaj a torkán akadt, majd mikor túl volt a pillanatnyi sokkon, annyit mondott,
- Sajnálom, Noya. Ennél szörnyűbb barát nem is lehettem volna. Könyörgöm...Bocsáss meg. Én...Tönkretettem...mindent... - suttogta, és kisietett az ajtón. Egy sírós hangot hallottam, mire kirobbantani az ajtón, és a fiú után eredtem. Egy orvos a karomba kapaszkodott, én pedig a fiú után kiáltottam. A nevét, utána pedig a "Ne menj!" minden szinonimáját. Kinyújtott karommal még mindig mintha Asahi kabátját akarnám szorongatni, ahogy az orvos elráncigált a szobámba.

Aznap este már nem látogatott meg.
*Mei-chan*
És most tessék bekapcsolni a biztonsági öveket, mert a sztori most indul el csak igazán!