Ace |AsaNoya|

41.

*Nishinoya POV*
Hanaetól egy finom csókkal búcsúztam el. Egy egész halvány feszültség volt abban, ahogy a hideg ajkaink egy pillanatra összeértek, ahogy a levegőben ott volt a lehetőség, hogy utoljára láttam a lányt. Nem mintha kifejezetten a csókja érdekelt volna: a szerelemnek mégcsak puszta lehetősége sem állt fent közöttünk. De személyes naplómként igencsak a szívemhez nőtt a lány. A barátomnak tekintettem valahol a szívem mélyén és nem így akartam őt elveszíteni. Nem így, hogy mindent elveszítek.
Azonban a feszültségnek az izmaimban egészen más oka volt.
- Gyere vissza! - ölelt át a lány kedvesen. - Imádkozom érted. A csapatod is visszavár. - tett utalást, és mindketten tudtuk, "csapat" alatt kire gondol főképpen. Tudtam, hogy nem vár. Tudtam, hogy talán nem is tűnne fel, sőt, mindenkinek jobb lenne, de önző módon maradni akartam. Nem kérhettem tőle bocsánatot, szóval maradok. A személyes, élő pajzsa leszek, pályán belül és a valóság világában is. Megvédem, önmagától, a csalódásoktól, megvédem attól is, amitől nem tudom, a rohamoktól.
Miközben én lassan belehalok a szerelembe, amit iránta érzek, ahogy minden pillanattal egy kicsivel közelebb kerülök a teljes összeomláshoz. Mintha minden vele töltött másodpercem egy metronóm fenyegető ütése lenne, egy szívmonitor vészjósló csipogása, ahogy lassan egyre ritkásabban szólal meg.
Az én lelkem lesz az övének a pajzsa, amibe belefúródik a fájdalom kardja az övé helyett. Csak és kizárólag ez tart mellette.
A lány szavaira egy merev bólintással válaszoltam, és követtem a szüleimet az autóba. Mivel nyíltan lázadtam azellen, hogy az anyám mellé kelljen ülnöm, bevágtam magam az első ülésre, hogy ezt a szituációt elkerülhessem. Teljesen lehúztam az ablakot, hogy a fülemben szóló zenét már nem is hallottam, és a jéghideg novemberi szél az arcomba csapott, mintha apró hókristályokat vágtak volna a bőrömbe. A fogaim összecsikordultak, és ha eddig megpróbáltam is úgy viselkedni, mint aki még nem tört össze, mostmár más volt a helyzet: a kétségbeesés teljesen elszorította a levegő útját a tüdőmbe, a tehetetlenség fenyegetett érzése egy kalitkába zárt sólyom érzéseit ültette mellkasomba: Szárnyalni akartam, de a lábamat megkötözve éreztem, ahogy hallottam anyám telefonján kopogni a körmeit, és tudtam, az ügyvédjével beszél.
Az agyam egy részében már rég megnyomták a pánikgombot, a lehetőségre, hogy utoljára azon a motoron láttam az életem két legfontosabb szereplőjét. A kezem remegett a félelemtől, de egyszerűbb volt a fortyogó indulat számlájára írni, aminek hála tartottam tőle, hogy az a kéz a mögöttem ülő nő arcában köt ki.
Mielőtt igazán belemerülhettem volna a rettegés gondolataiba, az esélyeim számításába és mielőtt elsüllyedhettem volna a "Mi lesz, ha..." kezdetű mondatok futóhomokjában, ahogy lassan kiszalad a maradék biztonság, és élet is a lábam alól, apám leparkolt egy fehér, magas betonépület előtt.
A bíróság volt az, ahol most eldől, hogy itt maradhatok, vagy belehalok.
A kocsiból inkább kiestem, mintsem kiszálltam, de megkapaszkodva a visszapillantó tükörben, sikerült megállnom egyenesen. Nem tudtam pontosan, mim fájt, egyszerűen gyenge voltam és szédültem. Apa odament hozzám, és megtámasztotta a karomat a vállán.
- Biztos rendben leszel? Éppen most jöttél a kórházból és nem szeretném, hogy visszaess... - kezdte aggódva a kiüresedett tekintetem látván.
- Rendben vagyok. - húztam vissza a karom óvatos mozdulatokkal a törzsem mellé és az épület felé indultam.
Odabent, mikor kiszálltunk a liftből, bementünk egy irodába. Nem is igazán éreztem már a testemet a félelemtől, de tudtam, a tágas, mégis aprónak tűnő helyiség túlságosan tiszta volt. Vakítóan fehér, az asztalnál ülő nőnek egyetlen, szomorú társasága egy már kissé foszlott szirmú műliliom volt. Sokszor kérdezték a nevemet, a koromat, ezeregyszer el kellett mondanom mindent magamról, és még legalább ennyi papírt aláírnom. Nem is figyeltem már, hogy mit. Ameddig itt maradhatok, nekem édesmindegy volt. A fejem zsongott és attól féltem elájulok - a gyógyszert, amit felírt nekem az orvos, természetesen még aznap elveszítettem, hiába lenne ebben a pillanatban szükségem rá. A feszültség és a szédüléstől eltompult gondolataim egyvelege olyan érzelmeket alkottak bennem, amit talán soha azelőtt nem éreztem: Hogy meg akarok futamodni.
Egy hosszabb várakozási idő után végre bemehettünk a tárgyalóterembe. Addigra már szétöklöztem a mosdó falát, a kezemen felszakadt a bőr. Összerogytam a székemen , a végtagjaimban úgy éreztem, nincs is vér. Apa és anya a terem két oldalán ültek, mellettük az ügyvédjükkel. Én csak némán remegtem, vonallá préselt szájjal.
Hát elkezdődött. Azok az órák következnek, amiben eldől hol élem le az utolsó gimnazista éveimet. Ott ahol mindenem van, vagy ott ahol anyám akarja? És én nem akartam ezeket az órákat, soha nem akartam hogy bekövetkezzenek, mégis ajtóstul rontottak be, mert az idő könyörtelen.
A bírói székben egy magas, fiatal férfi ült, az igazság szerint nem rég kerülhetett ide az egyetemről. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jót jelent-e rám nézve. Talán igen.
Elkezdte az üdvözlést, fontoskodó, gyors beszéde volt. Úgy tűnt, élvezi, de ugyanakkor legalább annyira szeretni végezni ezzel, mint én. Nem voltunk sokan a teremben, hiszen ez a per nem arról szólt, hogy a szüleim elválnak. Az már a papírmunka asztala. Ez a nap egy az egyben rólam szól.
Hogy hova kerülök. Normális esetben ezt már én dönthetném el, és most is mindenki azt hiszi a teremben, hogy ez így is fog történni. De mi hárman tudtuk, hogy itt több lesz ennél: anyám mindent meg fog tenni. Utáltam, ahogy itt vagyok ezen a helyen: mintha egy birtokolható tárgy lennék, egy játékbaba, amit két kisgyerek ráncigál. Pedig én már elhatároztam magam.
A tárgyalás első felében mégcsak nem is tértek rá a tárgyra. Az értéktárgyakról beszéltek, hogy kié mi lehet. Az én ehhez nem értő szememnek korrektnek tartottam az elosztást, és nem értettem minek kell a teljes tisztázás után. Már túl akartam lenni rajta, mielőtt az összes idegszálam elroncsolódik, anélkül doboltam a térdemen, hogy észrevettem volna és nem éreztem úgy magam, hogy fel tudnék most állni a székből.
Egy sóhaj szakadt ki belőlem: Miért nem vagy itt, Asahi? - gondoltam.
Amikor éppen nem aggódott, mindig ő volt az, aki megnyugtatott. Aki rámragyogtatott egy angyali mosolyt és azt mondta, minden rendben lesz. Aki soha nem akarta, hogy szomorú legyek, vagy bajom essen. Aki úgy vigyázott rám, mint a szeme fényére, ahogy egy gondoskodó nővér ügyel az öccsére.
És most, mikor a legnagyobb szükségem van rá, nincs segítségem.
Lassan összeborzongtam, ahogy anyám és az ügyvédje felálltak. Ez már az én ügyem. És hivatalosan is kezdődik a harcom.

*Mei-chan*
Bocsássatok meg, de most van egy kis művészblokkom, de igyekszem összeszedni magam :c
Remélem azért tetszett :)