1.8K 291 31
                                    

| Taehyung |
2018.01.28.

Az idő rettentő gyorsan telik.
Ezt minden embernek meg kellene jegyeznie.

Észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő, eltelt a nap, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már a kávézóban ücsörögtem, Seokjint várva, ujjaim között pedig az apró ketyerét táncoltattam.
Minden videót rátettem a penrivera, amit egyenesen Seokjinnek adok majd.

Tudnia kell.

Neki tudnia kell, hogy Jungkook miért halt meg, vagy legalábbis miért akart meghalni.

Érdekesnek tartom ezt az egészet. Nem ülnék most itt, ha nem romlik el a laptopom, és én hülye nem rohanok el este egy szerelőhöz vele.

Nem ülnék most itt, ha Jungkook szülei nem halnak meg abban a balesetben.

Nem ülnék most itt, ha Jungkook nagybátyja nem egy beteg rohadék.

Ha szabad ilyet mondanom, úgy érzem, ez az egész véletlenek sorának köszönhető, amelyek elvezettek Hozzá.

Remélem, nem késő.

Remélem, élve találom ezt a csodálatos fiút, hogy megmutassam Neki, miért érdemes élni.
Annyi minden van a világban, amik miatt nem szabad megadni magunkat a démonainknak: a nevetés, a szeretet, az apró örömök, a bulik, a barátok, a tudás, a nagyfülű kiskutyák, a szerelem.

Jungkook, ugye nem adtad fel mindezt?
Ugye érezted, hogy megtalállak majd?
Ugye élsz még Miattam?

Morajló gondolataim közül egy torokköszörülés rángatott ki, mely mély, de selymes volt.
Felpillantottam, és akkor vettem csak észre, hogy szemeim - immáron sokadjára - könnyben úsznak.

- Minden rendben, Taehyung? - egy érdeklődő, meleg, barna szempár nézett le rám.

- Igen, csak... elgondolkoztam - feleltem ekképpen, majd felálltam. - Üdvözlöm, bizonyára Kim Seokjinhez van szerencsém. Köszönöm, hogy válaszolt az emailemre, sokat jelent - hadartam el gyorsan, miközben őrült tempóban ráztam a kezét.

Ideges voltam, mosolyából pedig arra mertem kövezkeztetni, hogy ő ezt jól tudja. Persze, hogy tudta, hiszen emberekkel foglalkozik.

- Igen, én vagyok. Tegeződjünk, úgy sokkal kényelmesebb - mondta, majd ezek után helyet foglalt, én pedig követtem a példáját.

Pár perc hallgatás következett, amit egy pincér zavart meg. Seokjin rendelt magának egy narancsos fekete teát, én pedig egy citromosat kértem.

- Nos, gondolom azért vagy most itt, hogy meséljek neked Jeonggukról - kezdett bele nyíltan és egyszerűen.

- Igen, öhm... - torokköszörülés. - Kezelted Őt? - éreztem, hogy a torkom egyre csak kiszárad, és már alig vártam, hogy megkapjam az italom.

- Őszintén megmondom neked, hogy kezeltem volna, ha hagyja. Nagyon okos és értelmes fiúnak ismertem meg, sőt. Volt benne valami egészen különleges. Nem igazán nyílt meg nekem, ezért azt tanácsoltam neki, hogy vezessen videónaplót - lassan ejtette ki a szavakat, a mondandója végén pedig a kezembe tartott tárgyra kúszott a tekintete.

- Tudsz róla valamit? - kérdeztem habozás nélkül.
Rossz érzés fogott el.

- Nem, semmit - rázta meg a fejét egy sóhaj kíséretében.
Ettől tartottam.

Már éppen valami berekesztésféle dolgot kerestem, hogy elhagyhassam a kávézót, amikor ismét megszólalt:

- Hallottam pletykákat, hogy öngyilkos lett, olyan változat is volt, hogy megtalálták és sikerült megmenteni valami csoda folytán, de hiába próbáltam felvenni a kapcsolatot a gyámjával, sikertelennek bizonyult a próbálkozásom - mesélte el, és éreztem, hogy azóta őt sem hagyja nyugodni ez az egész ügy.

- Értem. Öhm... ezeket nézd meg! A legutolsót én... én nem voltam képes megnézni. Féltem, mi fogadna - nem néztem a szemébe, de éreztem, hogy figyel rám. - Köszönöm, hogy rám szántad az idődet - mosolyodtam el keserűen, majd felpattantam, felkaptam a kabátom, és elindultam kifelé a kávézóból.

Még hallottam, ahogyan utánam kiált, de nem álltam meg.
Zaklatott voltam, zavart, mégis tudtam, hogy helyesen cselekedtem.
A remény, ami ezidáig bennem élt, az viszont kihunyt.

[...]

Sajnálom, Jungkook, kudarcot vallottam.

Téged Kereslek | TAEKOOKWhere stories live. Discover now