Kagehina - Titkon szárnyalunk (Befejezett)

1.rész A veled való találkozás

Kageyama:

Novemberben az idő szeles és borús. Kabátom cipzárrát jobban felhúzom és átkozom magam amiért nem húztam fel kesztyűt. Jobb kezemmel, mivel a bőröndöt vonszolóm, már teljesen átfagyott és kivörösödött. Morgok pár sort, miközben a borzalmas állapotban lévő betonjárdán szerencsétlenkedem a csomagommal. Mikor elérem a lakásomat, nagyot sóhajtok. Körül kémlelem a helyet és megkell állapítanom, a hirdetés nem hazudott. Ugyanolyan lepukkant és kihalt. A kertben, mindössze egy hatalmas tölgyfa van, mi alatt vastag avarréteg terül el. Összes levelétől már megvált bokor és az egészet telket egy nem túl magas korhadt fakerítés veszi körbe. Tökéletes. Pontosan erre van szükségem. Nem mintha nem futná nagyobb luxusra. Bővelkedek pénzben, erre nincs panaszom. De a forgalmat, a zajos környezetet, egyszerűen nem bírom elviselni. A kis lakás minden szempontból megfelel, nincs szükségem egy palotára. A berendezésre adtam rendesen, ennyit azért igénylek, szóval már csak a ruháim maradtak és pár egyéb fontos holmi. Hirtelen bal oldalt lévő, szomszédos ajtó kivágódik és egy öreg nénike csoszog ki rajta kezében egy óriási fehér macskával, aki olyan csúnyán néz rám, hogy félek rám fog vetődni. A hölgy némán közeledik felém, majd mikor elér hozzám a kezembe nyom egy műanyag dobozt. Percekig csak pislogni tudok.

- Ez egy kis mazsolás keksz. Remélem szereted, kedvesem. Üdvözlési ajándéknak hoztam neked. – mosolyog rám gyengéden és szabad kezével megpaskolja a karomat.

- Nos, köszönöm. – motyogom kicsit zavartan, nem igazán számítottam rá, hogy ajándékot kapok.

- Magam sem értem, drágám, miért egy ilyen helyre költöztél, ahová a kutya se jár. - simogatja meg kedvencét, ki erre dorombolni kezd.

- Nekem megfelel. Többre nincs is szükségem. – rántok vállat, közben pedig elkezdem megkeresni a kulcsokat.

- Ez becsülendő. Egy ilyen jóképű fiatalembernek, pedig milyen jól állna a nagy luxus és a kényelem.

- Felesleges. És jóképű sem vagyok.

- Hah! A fiatalok, meg az önkritikájuk! – forgatja meg szemeit és ráncos kicsi kezével az ég felé mutogat. Mintha a világ összes nála fiatalabb emberét szidná. Hát rendben, ezzel nem tudok mit kezdeni. Remélem, nemsokára elenged.

- Na de, nagyon hideg van idekint. Nem is tartalak fel tovább. – fordít nekem hátat – Azt a szemetet, meg kérlek kidobnád? – kiáltja még hátra és elindul a lakása felé. Értetlenkedve nézek körül, majd magam mögé pillantva kisebbfajta szívrohamot kapok. Pár métert hátrálok és erőteljesen megcsapkodom az arcom, hogy nem képzelődőm e. Óvatosan kezdem megközelíteni a jobb oldali ajtó előtt heverő alakot. Közelebb érve, megdöbbenve tapasztalom, hogy egy fiú hever a lábtörlőn. Kezén egyujjas fekete kesztyű, testére pedig egy kötött gyapjúpulóver van leterítve. Szürke melegítő nadrágját beterítik a falevelek és lábai bolyhos mamuszba vannak belecsúsztatva. Leguggolok mellé és kétségbeesetten bámulni kezdem. Most mit csináljak? Meghalt? Még is mióta fekszik itt? Nem is láttam, mikor megérkeztem. Hívjam a mentőket? Hirtelen mocorogni kezdett, mitől egész testemben megfeszülök. Oké, hála a jó égnek, még él. Nagyon lassan feltápászkodik és kinyitja szemeit. Pislog párat, majd mikor felfogja, hogy van valaki előtte, ijedten araszol hátrébb. Nem is tudom meddig nézzük a másikat, de kezd igazán kellemetlen lenni.

- Öhm.....minden rendben? – kérdezem halkan, mire nem reagál. Megköszörülöm a torkomat és felé nyújtom a kezem.

- Kageyama Tobio vagyok. Most költöztem ide.

- Tudod hány óra van? – dönti oldalra fejét, és meglepődőm azon, mennyivel mélyebb hangja van a vártnál.

- Olyan délután 4 óra lehet. De mit keresel itt?