Hopelessly hopeful

Előítéletek

Az osztályteremben ültem az ablak felől a második padban és csak bámultam kifele a pokol ablakából.
Szépen sütött a nap a tegnap esti viharhoz képest.A tócsákon visszatükröző napsugarak csodálatos látványt nyújtottak a bámészkodók számára.Köztük nekem is.Azonban valami elrontotta ezt a különleges látképet és az emiatt meglévő jókedvemet. Két fiút láttam, akik ölelkezve csókolóznak, míg a fiatalabbnak kinéző srácnál egy vörös rózsaszál volt.

Gusztustalan.

A nevem Melanie.  Mindig megmondom a véleményem, így aki csak ismer az  tisztában van azzal, hogy borzasztóan rühellem a melegeket. Nem értem meg őket. Annyi férfi és nő van a világon, akkor miért kell egy azonos neműt szeretni? Ez is az egyik dolog amit elítélek. Mindenki a környezetemben elfogadó, így természetesen nem értik meg a gondolkodásmódom.Nos ez közös, mivel én sem értem meg az övéket.

Halottam ahogy kinyitódott a terem ajtaja,így odanéztem, hogy ki volt az az őrült aki képes volt ilyen hamar bejönni. Bár...pont én mondom aki már kb.fél órája itt ül és csak van. Azonnal felismertem azt az arcot. Davina volt az, az egyetlen normális ember ezen a szemétdombon. De mit keres itt? Hisz Ő imád aludni ezért is késett sokat alsóban.

Lágyan elmosolyodott meglepődött arcom láttán.
-Mit keresel itt ilyen korán? -tettem fel neki  értetlenkedésem tárgyát, miközben figyeltem ahogy lepakol a mellettem lévő székre.
-Unalmas az életem nélküled. -közölte mosollyal az arcán és nyújtózott egyet, majd ásitva, álmos szemekkel nézett rám.
-Minek keltél fel ilyen korán, ha ennyire fáradt vagy? Vagy talán hosszú volt az este? -vigyorogtam rá kajánul. Először  csak egy szemforgatással, majd szavakkal is válaszolt.
-Ha tudni akarod, igen egy kicsit elhúzódott, de nem úgy ahogy azt te gondolod. És amúgy is...ha te már minimum fél órája itt rontod a levegőt akkor én miért ne tehetném ugyanezt?
-Jól van, most megfogtál. -mosolyodtam el.
-Te minek vagy itt ilyen régen?
-Honnan veszed, hogy régen itt vagyok és nem csak előtted 10 percel értem ide?
-Mert ismerlek már, így tudom, hogy akkor van ilyen depressziós fejed, amikor már huzamosabb ideje antiszockodsz. -mosolyodott el újra. Nem értem, hogy tud ennyit mosolyogni.
-Ja bocs, máskor majd beszélgetek a fallal meg az ablakkal csak, hogy ne tudd ezt mondani. -nyújtottam rá ki a nyelvem, mint egy 5 éves.
-Néha olyan gyerekes vagy. Szóval?
-Anyával már megint összevesztem.
- Megint a meleg téma?
-Igen. De most...Nézz ki az ablakon!

Felállt,így tökéletes rálátást nyert a már padon ülő, de még mindig ölelkező párra.Nem értette mi bajom van, egészen addig míg a világos barna hajú, látszólag idősebb fiú csókot nem lopott a másik fekete hajútól, aki gondolom a párja lehet.

-Vérlázító. -mondtam ki hangosan a jelenetről a véleményemet.
Ő csak kicsit szomorkásan nézett rám, mint mindig amikor ilyesmit mondok egy ehhez hasonló jelenetre.

Akkor még nem is tudhattam miért is teszi ezt igazából. De azt kívánom bár sose tudtam volna meg...