Hopelessly hopeful

Béke

Sziasztok! Bocsi, hogy késtem a résszel, de most itt vagyok!💖✋
Remélem valakinek tetszik ez a kis semmiség.❤

Egész nap nem beszéltünk. Bevallom nagyon  elszégyeltem magam, mivel Davina jogosan akadt ki. Túl messzire mentem, pedig tudom mennyire utálja ezt a 2 témát. Nem tudom, hogy pontosan hogyan kérjek tőle bocsánatot. Talál csak mondjam ki?..ahh...az túl egyszerű.Vagy térdenállva kéne könyörögnöm?. Nem..D nem szereti a nagy felhajtást..akkor tényleg kénytelen leszek az elsőt választani és remélni, hogy annyira nagyon nem haragszik rám.

Huuhhh..nyugi Mel..nagy levegő..miután összeszedtem az a hangyafingnyi bátorságom, amivel rendelkezem, elindulok a szomorúan, magábaroskadt barátnőmhöz, majd lassan leülök mellé a székre. Amint észrevette, hogy nem csak egyedül van felémfordídtja bánatos szemeit, amiknek a sarkában pár huncutul megbúvó könnycsepeket is látok, amik miután szembefordult velem óvatosan gördül le helyéről. Ennek hatására az enyéimbe is hasonló lapul meg, de mint Davina én se tervezek velük semmit se csinálni. Látom rajta, hogy ő is ugyanannyira van összezavarodva, akárcsak én. Egy pillanatra lehunyom a szemem, újfent nagylevegőt veszek.

Ezaz Melanie, menni fog! Ne feledd Davina a barátnőd, aki szeret téged! Ha már annyi éven át elviselt és vigyázott rád, akkor most se fogja leharapni a fejed!
Emlékeztetem magam, majd lehajtott fejjel belevágok.
-Ne haragudj rám Davina/Melanie! Nem akartalak  megbántani!
Azon nyomban felkapom a fejem vele egyetemben. Ezt nem hiszem el! Egyszerre mondtuk!!
Azonnal levakarhatatlan vigyor jelenik meg mindkettőnk arcán és elkacagjuk magunkat. Így már gondolom értitek, hogy lehet pont Ő a legjobb barátom.
-Nem haragszom. -ejtük ki ugyanazt a mondatot ugyanúgy egyszerre. Persze rögtön el is kezdünk röhögni az adott helyzeten. Miután mindeketten kilihegtük magunkat, csak mosolygunk egymásra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve átölelem. Ő persze azonnal viszonozza is, de miután megszólalok, hirtelen máshogy reagál...
-Szeretlek. -motyogom a vállába boldogan, de amikor megérzem, hogy megmerevedik a testartása és hirtelen elkezdi kapkodni a levegőt, riadtan pillantok fel rá. Egy kicsit döbbenten bámul maga elé, amit nem tudok hova tenni, így szinte azonnal rákérdezek.
-Valami rosszat mondtam?! - kérdezem kétségbeesetten, mivel még mindig nem reagált. Erre persze rögtön felpillant, mint aki egy állomból ébredt fel és meglepetten néz aggódó íriszeimbe.
-Nem, dehogy.-mosolyodik el lágyan. -Csak ezt még sose mondtad nekem. -mosolya vigyorrá nőtte ki magát, amire én csak egy szemforgatással letudok, de persze hagyom, hogy most Ő vonjon szoros ölelésbe.
-Hülye. -durcizva pöckölöm homlokon, mire nevetrésbe tör ki. Velem. Megint.

Akkor még nem tudtam, hogy már nem sok ilyen meghitt pillantakunk lesz. Elrontottam. És csak  egy szót tudok ismételni. Megint.
Sajnálom.