Grace hazatalál

Első feljegyzés

Este tíz óra volt, a mólón ültünk Ashtonnal, talpig díszben (a végzősök báljáról érkeztünk ugyanis), és magasról tettünk arra, hogy a családjaink nagyszabású összejövetellel várnak minket otthon annak örömére, hogy befejeztük a középiskolát. Mindketten úgy éreztük, hogy ez a kis lázadás belefér, végtére is ma végre, ha szimbolikusan is, de a felnőttkor kapujába léptünk: és nekünk senki nem mondhatja már meg, hogy mit csináljunk.

Egy palack boron osztoztunk; azon az olcsó, hipóízű változaton, de akkor és ott a lehető legfinomabb italnak tetszett. Hisz minden ezerszer jobb, mint valójában, ha felhőtlenül boldog az ember, és mi azok voltunk; talán az alkoholtól, talán a tudattól, hogy ott vagyunk egymásnak annyi év után is és miénk az egész világ.

– Annyira szeretném, ha ez az este... és ez az érzés örökké tartana – adtam hangot a fejemben kavargó, kissé részeg gondolatoknak. – Most szinte elhiszem, hogy bármire képes vagyok!

Ashton mosolyogva hátradőlt, és egy ideig némán bámulta a tiszta, csillagokkal pettyezett eget.

– Ilyen érzés az egészséges önbizalom, Grace – jegyezte meg végül csipkelődve. – Ha az ember elhiszi azt, ami a valóság. Hiszen te tényleg bármire képes vagy.

– Repülni mondjuk nem tudok – vágtam rá rögtön.

– A fizika törvényein belül bármire.

A mindennapokban valóban soha nem tapasztaltam ilyen mértékű magabiztosságot, sőt, ami azt illeti, a magabiztosságnak még a szikrája sem volt meg bennem. Talán ezért nem találtam igazán a helyem a világban: úgy éreztem, semmiben és senkinek nem vagyok elég jó. Csoda, hogy Ashton kitartott mellettem, annak ellenére, hogy – lássuk be – mindig találtam okot a szorongásra. Persze talán az is közrejátszott a barátságunk sikerében, hogy már pelenkás korunk óta ismertük egymást: volt alkalma hozzászokni a heppjeimhez.

Ashton egyébként is egy mindig derűs, higgadt srác volt, akit még a legnehezebb személyiség is nehezen hozott ki a sodrából. Az évek során megtanulta kezelni az életemben rendszeresen fellépő hullámvölgyeket, és sokszor át is segített rajtuk. Most, némi szesz hatása alatt is, pontosan ugyanolyan kiegyensúlyozottnak tűnt, mint máskor. Szeplős arcán elégedett mosoly terült szét, mogyoróbarna, élénken csillogó szemeivel érdeklődve nézett fel rám.

– Na mi az?

– Semmi – emeltem fel védekezően a kezeimet. – Miért lenne bármi?

– Úgy néztél rám, mint aki mondani akar valamit – Ashton felkönyökölt.

Mélyet sóhajtottam, és átöleltem a felhúzott lábaimat.

– Ne nevess ki, de teljesen elérzékenyültem ettől az egésztől – böktem ki. – Ez lesz talán életem utolsó nyara itthon, ma utoljára voltam középiskolás. Tudom, hogy rengeteg nehézség vár még rám a jövőben, de ebben a pillanatban olyan nehéz elhinni, hogy egyáltalán idáig eljutottam. És életem eddigi legnagyobb fordulópontján itt vagy velem te is. Nem is tudom, hogy tudnám kifejezni, amit érzek... egyszerűen megtelt a szívem.

Gyorsan letöröltem egy kicsorduló könnycseppet, mert nem akartam, hogy Ashton észrevegye, hogy egy ilyen szentimentális butaságon sírok. Ha konstatálta is, hogy mi történt, nem szólt semmit.

– Na gyere, ne süllyedj bele az érzelmekbe – veregetett hátba. – Szerintem már eléggé megvárakoztattuk a vendégsereget.

Feltápászkodtunk, és amilyen gyorsan csak lehet – vagyis inkább lassan, mert a fejünkbe szállt a bor, ráadásul magassarkú cipőt viseltem – elindultunk a móló vége felé, reménykedve, hogy még jár a busz. A két család összeszervezte az ünnepséget, hiszen a szüleink között is nagyon szoros volt a kapcsolat, így az irányt az én otthonom felé vettük. Csöndben baktattunk a megálló felé, és éreztem, hogy minden lépéssel veszítek a legyőzhetetlenség mámorító érzéséből, mintha csak egy álomvilágból tértem volna vissza a rideg valóságba.

A „felnőttkor" talán nem is tartogat számomra semmi újat – gondoltam, és örömöt színlelve a bennem minduntalan felszínre törő démonokról mit sem sejtő Ashtonra mosolyogtam.