Grace hazatalál

Második feljegyzés

Kiszáradva, fejfájással ébredtem a családi banzáj másnapján. Egy nagy nyögés kíséretében megdörzsöltem az arcom, miközben némi erőfeszítés árán kiszabadítottam magam az álmok kusza és értelmetlen világából. Még mindig csukott szemmel kikászálódtam az ágyból és tapogatózva a fürdőszobám felé vettem az irányt, mely szerencsére közvetlenül a hálószobámból nyílt, így nem kellett sokat botladoznom.

A csap fölé hajoltam és addig ittam, míg el nem kezdett feszülni a hasam, majd az arcomra is fröcsköltem a jéghideg vízből. Résnyire nyitottam a szemeim, de a tükörből egy olyan ijesztő arc hunyorgott vissza rám, hogy kedvem lett volna örökre visszazárni őket. A tegnapi sminkem, amit hajnali háromkor, mikor bedőltem az ágyba, már nem volt kedvem lemosni, s mostanra teljesen szétkenődött.

– Egy cirkuszba még mindig elmehetsz bohócnak – motyogtam a tükörképemnek egy kényszeredett mosoly kíséretében.

Letörölgettem a smink romjait és csalódottan kellett konstatálnom, hogy nem úsztam meg ép bőrrel a kozmetikum-túladagolást: sápadt arcomon három vörös dudor éktelenkedett. Gyűlöltem a bőrhibákat, úgyhogy azon nyomban korrektort nyomtam a problémás területekre, majd, még mindig kicsit ingerülten, fésülni kezdtem hosszú, gubancos, barna hajamat, nem kis fájdalmat okozva ezzel magamnak.

Mire elfogadhatónak ítéltem a kinézetem, a lüktető fejfájás is alábbhagyott kissé. Visszamentem a szobámba, felhúztam a redőnyt és kinyitottam az ablakot. Arra számítottam, hogy hűs, reggeli szellő simogatja majd az arcomat, ehelyett azonban forró levegő csapott meg. A karórámra pillantottam: délután kettő.

– Nagyszerű – forgattam a szemem és gyorsan magamra kaptam egy kis virágos ruhát.

A szüleim természetesen már dolgoztak, nekem pedig iparkodnom kellett, ha az aznapi teendők listájának minden elemét ki akartam pipálni. Márpedig ki akartam – imádtam feladatlistákat írogatni, és még jobban imádtam az idővel versenyezve elvégezni a rajtuk szereplő tennivalókat. Nem volt ellenemre ugyan a spontaneitás sem, de szerettem egy megszokott rutin szerint élni. A családom és Ashton persze mindig kinevették a listáimat. Élj már egy kicsit, Grace! – milliószor hallottam ezt a mondatot.

A napot kávéval és mosogatással indítottam, majd leszedtem és összehajtogattam a kiteregetett ruháimat. Nagyon gyorsan elmerültem a gondolataimban, az előttem álló heteken járt az eszem. Engem és Ashtont is felvették a kaliforniai Berkeley Egyetemre, tehát egy hatalmas utazás várt ránk a közeljövőben az Egyesült Államok másik végébe. A magam részéről életemben először készültem elhagyni Marylandet és nem akartam befejezetlenül magam mögött hagyni az itteni életemet. A szükséges holmikat be kellett dobozolnom, hiszen a költöztető a nagy távolság miatt már két hét múlva esedékes volt. A szükségtelennek ítélt tárgyakon egy garázsvásár keretében terveztem túladni – nem ragaszkodtam túlzottan tárgyakhoz, és ahhoz, hogy új életet kezdhessek, úgy éreztem, szükséges a régi valamilyen szintű elengedése.

Az addigi életemet ugyanakkor más szempontból is le akartam zárni. Apró baráti köröm már a középiskola utolsó heteiben-hónapjaiban elkezdett fellazulni, ami nem csoda, hiszen a szélrózsa minden irányába készültünk szétszéledni: Cleveland, Seattle, Atlanta és persze Berkeley volt a cél; az államok négy, egymástól távoli pontja. Ők persze bizonygatták, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, de én tudtam, hogy barátokból ismerősökké válnak majd, s eljön az idő, mikor már nem ismerjük fel egymást az utcán. Egyszerűen nem kötött minket össze elég közös pont, én magam pedig mindig is kívülállónak számítottam még köztük is – egyedül Ashtonnak volt köszönhető, hogy nem váltam ki teljesen a társaságból. Ennek ellenére elhatároztam, hogy pozitív nyomot hagyok hátra bennük, és jó pár közös programot szerveztem a nyárra. Nem akartam én lenni a lány, aki egy szó nélkül köddé vált.

Jelen pillanatban azonban a csomagolás volt a legégetőbb problémám. Tizennyolc év felhalmozódott emlékeit kellett átfésülnöm, aminek nagy része már jó ideje érintetlenül hevert a padláson. Ashton, aki a maga részéről nem kívánt két napnál több időt tölteni pakolászással, megígérte, hogy eljön segíteni, így, miután kiporszívóztam a szobámban, felhívtam, hogy emlékeztessem a programjára.

– Egy perc, és ott vagyok – mondta mindenféle köszönés nélkül.

– Neked is szia – mosolyodtam el. – Gondolatolvasó vagy.

– Egész nap vártam a hívásod, de csak nem jött, úgyhogy bátorkodtam önállósítani magam. Nyisd ki az ajtót!

A bejárati ajtó tejüveg berakására egy kéz, majd egy arc nyomódott. Tettetett rosszallással nyitottam ki.

– Most nézd meg, hogy összekented az üveget – mutattam a foltos felületre. – Te takarítod le!

– Szerintem kifejezetten illik oda a fejem lenyomata – méregette Ashton komoly tekintettel a művét – Bár tény, hogy az igazi jobb.

Szemeim forgatva engedtem neki helyet, hogy beléphessen az előszobába, de titkon elmosolyodtam, míg háttal állt nekem.

– Hogy vagy, Gracie? Picit nyúzottnak tűnsz.

– Csak dehidratált vagyok – legyintettem. – Amúgy aludtam vagy tíz órát. Reménykedtem benne, hogy más ember leszek, mikor felébredek, de hát... még mindig csak Grace Callaghan vagyok.

– És én ennek nagyon örülök – mosolygott rám Ashton, és bátorítóan megpaskolta a fejem. – Na, mit ír a mai listád? Ne rajtam múljon, hogy nem tudsz mindent kipipálni.

Őt láthatólag nem viselte annyira meg a hajnalig tartó tivornya, mint engem; szokás szerint pörgött. Az energiája pedig ragadós, még belém is képes volt némi életet lehelni. Irigyeltem Asht, mert ő mindig olyan könnyen vette az élet akadályait, mintha számára azok valójában nem is akadályok lennének – talán nem is voltak azok. Talán az a titok nyitja, hogy ő képes volt helyesen felmérni a dolgok súlyát, míg én még a bolhából is elefántot csináltam. Mindenesetre nem sikerült eltanulnom a hozzáállását még tizenöt év barátság után sem.

A padlás felé vettük az irányt, ahol kellemetlen hőség fogadott minket. Valószínűleg évek óta nem nézett körül ott tüzetesebben senki, mert a legtöbb szétdobált kacatot már vastagon fedte a por. Szüleim szemétlerakónak használták ezt a teret, minden ide került, amire nem volt szükség, de szívük sem volt megválni tőle. Én magam már jó pár éve nem tettem be ide a lábam. A rendetlenség látványától újra megsajdult a fejem.

– A könyvekkel szerettem volna kezdeni – mutattam arra, amerre a köteteket sejtettem. – Egyesével leporoljuk, aztán lehordjuk őket a szobámba.

Ashton egy kéretlen sóhaj kíséretében átvágott a meghatározhatatlan alakú kupacon, amely elválasztott minket a céltól, majd megpróbált engem is átsegíteni a szeméthalmon. Én azonban egy kilazult padlódeszkára léptem, és kecsesen levágódtam a földre, hatalmas port kavarva magam körül. Ash néhány méterrel arrébb menekült, én viszont nagyjából egy percig fuldokoltam. Mikor elült a por, akkor láttam csak meg, hogy esés közben kiszakítottam egy kukás zacskót, amiből vagy száz sárguló boríték repült szanaszéjjel. Érdeklődve megszemléltem az elsőt, ami a kezem ügyébe került. A szívem hatalmasat dobbant: a levelet több, mint tíz éve adták fel, és én voltam a címzett.