Grace hazatalál

Harmadik feljegyzés

– Minden rendben, Grace? – Ashton aggódva közeledett felém, de én csak némán meredtem a levéltengerre.

Első ránézésre mindet nekem címezték, s ugyanaz volt a feladó, bizonyos Mary-Lois Walsh, Idahóból. Nem volt ismerős a név. A borítékokon nem volt semmiféle arra utaló jelzés, hogy egy cég vagy alapítvány küldte volna őket, amiből arra következtettem, hogy magánszemélytől érkeztek.

– Mi lehet ezekben a levelekben? – pillantottam Ashre, aki most már velem szemben térdelt és érdeklődve tanulmányozta az egyik küldeményt.

– Derítsük ki – mosolygott rám biztatóan; egyáltalán nem tűnt nyugtalannak, inkább derűs kíváncsiságot tükröztek meleg, barna szemei.

Én magam sem értettem a félelmet, ami kellemetlen nehezékként fészkelte be magát a gyomromba. Mindig, minden helyzetben a legrosszabbra számítottam, de most sokkal igazibbnak tűnt ez a baljóslatú érzés. Éreztem, tudtam, hogy a levelek jelentős információkat tartalmaznak, amelyek perceken belül megváltoztatják majd az életem. Lassan, remegő kézzel bontottam ki a borítékot, amit azóta a kezemben szorongattam, hogy feltápászkodtam a botlásom után. Ashton talán megérezte, hogy szükségem van a csöndre, s csak mozdulatlanul figyelte, ahogy széthajtogatom a papírt. Gyöngybetűs írás tárult a szemeim elé, sűrűn szedett sorok. Nekem.

Drága Gracie!

Olyan borzasztó bűntudatom van.

Ma este, a csoport után betértem egy boltba. Akármilyen friss is volt a beszélgetés emléke, ott bent egészen elborult az agyam. Szándékosan elcsendesítettem a racionális gondolataimat, meggyőztem magam, hogy egy pohár bor nem fog megártani. Meggyőztem magam, hogy tudok mértéket tartani, képes vagyok arra, amire bármely más normális ember.

Csakhogy én nem vagyok normális, és már soha nem leszek az. Olyan nehéz ezt elfogadni, úgy érzem, én már soha nem élvezhetem az életet, szűk korlátok közt mozoghatok csak. Ha nem bíznék benne, hogy ezek a korlátok visszavezetnek Hozzád, már rég feladtam volna. Drága egyetlen kislányom, Te vagy az egyetlen reménysugaram ebben a rohadt világban.

Most mégis elbuktam. Elárultalak Téged. Ugyanaz a régi, gyűlölt rutin: szinte ájultra iszom magam, s reggel a saját hányásomban ébredek, azt kívánva, bár soha ne ébredtem volna fel. Úgy érzem néha, hogy egyszerűen nincs kiút ebből a pokolból, akárhány lépést teszek előre, ugyanannyit megyek hátra is. Egy végtelen körforgásban élek én, meg az alkohol.

Hogy lehetek így valaha jó ember, és jó anya? Nem érdemlem meg, hogy visszakapjalak, drága gyönyörű Gracie-m. Bárcsak láthatnám azokat az okosan csillogó, smaragdzöld szemeidet. Bár megpuszilhatnám a pisze orrocskádat. Bár lenne bennem elég erő ahhoz, hogy ne csak stagnáljak itt...

Nem bírtam tovább olvasni a sorokat, a könnyek elhomályosították a látásom. Nem bírtam visszafojtani a sírást, hangosan hüppögtem és remegtem egész testemben. Ashton szorosan magához ölelt, bár még nem is értette, mi történt. Percekig megszólalni sem bírtam, olyan erősen rázott a zokogás, a legjobb barátom pedig, mint mindig, megadta nekem a teret, amire szükségem volt. Végül pedig magamtól kezdtem el beszélni, nem kellett rákényszeríteni.

– Azt hiszem... az anyám... a biológiai anyám... ő írta – nyögtem ki, levegő után kapkodva.

Azzal már kicsi korom óta tisztában voltam, hogy örökbefogadtak. Anya méhét eltávolították, mikor huszonéves volt, és nem lehetett saját gyerekük. Azonban abban a tudatban nőttem fel, hogy titkos örökbefogadás volt, így esélyem sincs megtalálni azt, aki a világra hozott. Nem is foglalkoztam a gyökereimmel, hiszen a szüleim a legnagyobb szeretetben és gondossággal neveltek fel – erre pedig a vér szerinti anyám és apám nem lettek volna képesek, máskülönben nem kellett volna lemondaniuk rólam.

A levelek megtalálásával egy világ dőlt össze bennem. Egy – úgy tűnik – hazugságokból felépített világ. Össze voltam zavarodva, az agyam harcolt az igazság ellen, nem akartam elhinni, hogy a szüleim ennyi éven keresztül nem voltak őszinték hozzám. Hiszen számomra ők példaképek voltak: becsületes, keményen dolgozó, a végtelenségig szeretetteljes emberek. Ez az új valóság nem fért össze a képpel, amit magamban festettem róluk. A levelek számát elnézve Mary-Lois Walsh egész életemben írta nekem a leveleit, amiből egyetlen egyet sem kaptam meg. Az ember, akit a szívemben már egészen apró kisgyermekként eltemettem, és elfeledtem, élt, és szeretett, és szenvedett – kétségbeesetten várta, hogy válaszoljak és visszatérjek hozzá. Iszonyú fájdalom hasított a szívembe ezektől a gondolatoktól.

– De hát ez lehetetlen – bámulta Ashton hitetlenkedve a levelet, amit az imént vett el tőlem.

– Ó, akkor ez nyilván egy... egy vicc... a szüleim gondolták, jól megnevettetnek... egy vicc, ugye?! – köptem a szavakat ingerülten a fiú felé, bár szinte azonnal megbántam ezt az undok hangnemet, amit ő egyáltalán nem érdemelt ki.

– Ezt nem mondtam – simogatta meg vigasztalóan a karomat. – Biztos van rá magyarázat. Ne gyártsd máris az összeesküvés-elméleteket. Ha a szüleid hazaérnek, odaállunk eléjük, és beszélünk velük, mint felnőtt a felnőttel.

– Egész életemben hazudtak nekem, Ash! – kiabáltam, és távolabb húzódtam tőle.

Azt kívántam, bár ne lenne ennyire nyugodt, bár ő is megbotránkozna ezen a szörnyű átverésen, s segítene önigazolást találni a gyűlöletben, ami hirtelen éledt fel bennem a szüleimmel szemben. Ehelyett úgy éreztem, a hisztériámmal bohócot csináltam magamról, s a kirohanásom forrása gyerekesség és paranoia csupán.

– Ne haragudj – motyogta és áthidalta a köztünk keletkezett távolságot. – Nem akartalak megbántani. Csak nem szeretlek ilyen állapotban látni. Az nekem is fáj.

– El sem tudod képzelni, milyen érzés most ez nekem – temettem az arcom a kezembe. – Még én magam sem bírom felfogni, mi történik. Nem akarom elhinni. Tegnap még tök boldog voltam, most meg...

Újból sírás rázta meg a testem. Nem bírtam folytatni; amúgy is, minden szó fölöslegesnek tetszett ebben a pillanatban. Beszélhettem volna órákon keresztül, akkor sem lettem volna képes hitelesen visszaadni a káoszt és zavarodottságot, ami a fejemben uralkodott. Ashton a karjaiba zárt és lassan ringatni kezdett.

– Sírd ki magad, Grace. Ígérem, nem hagylak magadra.