Keep It Cool /S.M/

Negyedik

A Jasonnel lévő veszekedésünk egy picit földhöz vágott. Tudtam, hogy azért féltékenykedik Shawnra, mert fontos vagyok neki, szóval, ha úgy vesszük ez egy oldalról tök aranyos. Más részről nem történt semmi félreérthető kettőnk között. Mondjuk. Az orvoshoz való indulás előtt történt kis párnacsatánk nem számít annak. Gondolom. Ennek az egész szituációnak köszönhetően a párnáimba temetkezve sírtam, nem azért, mert hihetetlenül szerelmes voltam Jasonbe, vagy azért, mert azt hittem, hogy vége a közöttünk lévő barátságnak. Nem tudom mennyi idő telhetett el, és tulajdonképpen nem is érdekelt. Fájt az, hogy nem tudom, mi történik, és fájt az, hogy a számomra az egyik legfontosabb ember egyszerűen így bánik velem, mert Jason fontos volt számomra. Mindig is az volt.

Elsőként mondtam el neki a leglényegtelenebb problémáimat, élményeimet. Az elmúlt esztendők alatt nem egyszer hívtam fel FaceTime-on, hogy segítsen nekem ruhát választani, amit szemmel láthatóan unt, de nem volt szíve letenni. Ezért is szerettem annyira, mások érdekeit nézte, és saját maga elé helyezte őket. Jó párszor vitt el reggelizni suli előtt, mert nem volt időm rá, vagy egyszerűen spanyolozott velem, amikor neki is nagydolgozat volt valami más tárgyból másnap. Apró dolgok, de nekem nagyon sokat jelentenek. Aztán szerelmet vallott nekem, a legjobb barátjának, akinek évekig fuvarozta a kicsi popóját az iskolába és haza, ezzel pedig minden más lett. Akármennyire szerettem volna, hogy minden a régi maradjon kettőnk között, nem lehetett, mert Ő lépett. Megcsókolt, én pedig vissza, majd összezavarodtam, és akkor most itt tartunk. Egy maszlag kellős közepén.

-Sea! –nyílt ki a szobám ajtaja. A fejemet a párnáimba fúrtam, így nem láttam az illető arcát, de pontosan tudtam, hogy ki az. Shawn. Nem szólt egy szót se, becsukta maga mögött az ajtót, és mivel az ágy mellettem picit besüppedt arra következtettem, hogy leült mellém. Nem akartam, hogy így lásson: sírástól óriásra dagadt szemekkel. Senkit nem akartam, hogy így lásson, se Őt, se Jasont, Cloudot vagy a barátaimat.

- Minden rendben? - kérdezte, közben pedig kezét a hátamra tette, és lassan simogatni kezdett. Ez picit megnyugtatott, de még mindig nem szóltam egy szót se. Egyszerűen nem tudtam, féltem, hogy ha mondanék bármit is, újra rám törne a sírás. - Nézd, nem tudom, hogy mi a baj, de... - sóhajtott - de én itt vagyok. – bökte ki végül, és ez hihetetlenül jól esett. A fiú nem mozdult mellőlem, ugyanúgy szipogtam percekig, Ő pedig ugyanúgy simogatta a hátamat. Nem ismertük egymást régóta, de már annyi mindent megtett értem. Meghívott a bálra, megtáncoltatott, hazavitt, nekem adta a pulcsiját, és még elvitt az orvoshoz is. Nem volt számomra közömbös, és tudtam, hogy én se vagyok az számára, mert akkor nem ülne itt mellettem, és hallgatná csendben a sírásomat. Egyszer csak sikerült erőt vennem magamon, és feltámaszkodtam. Megtöröltem a könnyekkel borított arcomat, majd a mellettem ülő srácra emeltem a tekintetemet. A haja ugyanúgy állt, mint reggel: pár rakoncátlan tincs belelógott a szemeibe, amikből ki lehetett olvasni az aggodalmat.

- Köszönöm. - motyogtam. – Ha gondolod, nyugodtan csatlakozz a többiekhez, én megleszek itt. - szipogtam. Shawn elmosolyodott, majd jobb kezével kisimította azt a tincset, ami a szemembe lógott, ezzel picit eltakarva a kék szememet.

-Nem hagylak magadra! - suttogta, majd magához ölelt. Eleinte picit meglepődtem a gesztusán, de utána fejemet a vállába fúrtam, és beszívtam azt a jól ismert illatot, ami szerdán a pulcsiját is borította. - Minden rendben lesz! - simogatta a hajamat. Karjaiban egyfajta biztonságot éreztem, valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.

-Jól leszek! - engedtem el, és arcomra erőltettem egy mosolyt.

-Elmondod, hogy mi miatt lógatod az orrodat? –fürkészett.