Keep It Cool /S.M/

Tizennegyedik

 Vacsora. Az étkezés, amit általában együtt töltött a családom, még akkor is, ha erre este 10kor került sor, mert valamilyen program elhúzódott. Megbeszéltük, hogy kivel mi történt a nap folyamán, milyen terveink vannak a közeljövőre nézve vagy arról társalogtunk, hogy mennyire sótlan a kaja, mert anya nem mindig főzött tökéletesen, ezt persze Cloud mindig megjegyezte. Ennek az idilli szokásnak a mai nappal lett vége. Kezdve azzal, hogy a bátyám össze cuccolt és elviharzott, miután a szüleink nem repdestek az örömtől a nagy hír hallatán, miszerint Cloud megkérte Stella kezét. A családi dráma kezdetét vette, én pedig már csak az idegileg teljesen szüleimet találtam otthon, akik annyira elviselhetetlenek voltak, hogy segítségül hívtam Shawnt, hogy szöktessen ki, aki mellesleg a szüleim tudtával szöktetett ki.

-Min gondolkodsz? – kérdezte Shawn két falat között, miközben az általa készített sült krumplit majszolgattuk. Nem volt egy konyhatündér, picikét oda is égett, nem ismert harmincféle receptet, de nekem tökéletesen megfelelt az, hogy csak mi voltunk, akkor, ott, ketten. Fájt, hogy a családom kissé szétszakadt, de mivel sokat nem tudok tenni ez ellen, ezért vállat vonva tömtem magamba a ropogós ételt, amit nagy szenvedések árán (pár seb szerzésével) készített el a barátom.

- Semmin. –feleltem egyszerűen. – Egész jó lett. Én felgyújtottam volna szerintem a konyhát. –nevettem. A velem szemben ülő fiú elmosolyodott egy percre, majd szalvétájával megtörölte száját és tekintetét rám szegezte. Tudta, hogy terelni akarom a témát, hiszen ismert, olykor talán jobban is, mint én saját magamat. Nem tudtam leplezni, hogy nem érzem jól magam, de előtte nem is kellett.

- Jason és a többiek miatt, vagy a szüleid miatt vagy ennyire ki? – nézett a szemembe. Túlságosan is jól ismert, annak ellenére, hogy nem alkottunk olyan régóta egy párt, mégis teljességgel úgy éreztem, hogy Ő a másik felem, a jobb felem. Nem tudtam elrejteni előle a sérelmeimet és nem is akartam, mert ha egy ember volt a világon, akit igazán érdekelt, hogy mi van velem, az Ő volt.

- Mindkettő. – dőltem hátra a széken. –Tudod- kezdtem bele-, most minden összejött. –vettem egy mély lélegzetet.

- Picit kiesett az irányítás a kezedből, ez bárkivel megeshet. Velem is előfordult már párszor. – legyintett – Túl jutsz rajta, csak kell egy kis idő. – mondta, miközben én bólogatva hallgattam. Az asztal másik oldalán ülő fiú, sokkal tapasztaltabb volt, mint én. Nem azért, mert idősebb nálam, sokkal inkább azért, mert körbe járta a világot. Különböző kultúrákba nyert bepillantást, rengeteg embert megismert és valószínűleg többet élt az elmúlt 3-4 évben, mint más húsz év alatt. Lehet, hogy borzasztóan fiatal és a barátaim szemében csak egy popsztár, de nekem az a kanadai srác, aki a hatalmas sikere ellenére is egyszerű tudott maradni. Nem ismertem évek óta, mint a bátyám, nem voltam ott, amikor felkarolták, szóval nem tudom, hogy milyen változásokon ment keresztül, mégis valahogy megmaradt egyszerűnek. Nem érdekelte a felhajtás, egy béna iskolai bálra is eljött volna velem és ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amik miatt hihetetlenül szerettem.

- Igazad van. –álltam fel és elvettem előle a tányérját, majd az enyémmel együtt a mosogatóba tettem. Másodpercekig álltam a pultnak támaszkodva, amikor két kéz hátulról átölelt. A fiú gesztusán elmosolyodtam, lassan megfordultam, majd mélyen a szemeibe néztem. Mindig hangsúlyozza, hogy milyen szépek a szemeim, pedig kettőnk közül, ha valakinek szép szemei voltak, az Ő volt. Órákig tudtam volna vele tartani a szemkontaktust és elveszni a tekintetében.

- Mondtam már, hogy gyönyörűek a szemeid? – kérdezte mosolyogva.

- Párszor. – feleltem mosolyogva, majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. – Holnapra mik a terveid? – fürkésztem, miközben arcomról nem lehetett levakarni a mosolyt. Bármennyire össze voltam törve a mai nap eseményei után, a fiú jelenléte egy olyasfajta biztonságot nyújtott, amiben sikerült, ha nem is sok időre, de kikapcsolnom és nem rágódni a dolgokon.