Főnök /BTS-JIN FF/

22.

Nem lesz így jó. Nagyon, de nagyon nem lesz jó. Mindjárt hat óra van, a gyógyszereim lassan felmondják a szolgálatot és kész. És SeokJin még sehol nincsen. Két napja tologatjuk a találkozót, hogy a megbeszéltek szerint átjön és végre átrágjuk magunkat ezen az egészen, de egyszer jött el, arra hivatkozva, hogy az üzlettel voltak elintéznivalók. Megértettem és nem is nagyon volt ellenemre, mert ahogy mindig közeledett az időpont, egyre jobban beparáztam, hogy el kell mondanom neki a bajom. Nem akartam, hogy megtudja, de valami bennem erősen tiltakozott az ellen, hogy kétségek között hagyjam. Végül hosszas érlelődés és három napnyi gyötrődés után úgy döntöttem, hogy leszarom, elmondom neki, ha időben ideér és még beszámítható leszek. Ha elfogadja, akkor jó, ha nem, akkor nekem mindegy. Végül is a főnököm, joga van tudni, hogy milyen embert alkalmaz és azt is, hogy kivel feküdt le és miért. Megkedveltem Jin-t és valahogy bántott, ahogy azt hitte, csúnyán átvertem, pedig csak tehetetlen voltam és féltem. Nem akartam, hogy ő legyen az első, akinek kitálalok, mert tőle tartottam először is, hogy elhagy. Tudtam, hogy nem vagyunk együtt és nem várhattam el tőle, hogy megértsen vagy elfogadjon úgy, ahogy vagyok, de valahogy annyira közel éreztem őt, hogy valamiért ott is akartam tartani. Lehet, hogy csak azért, mert mindig kedves volt, segített és meghallgatott, lehet, hogy csak főnöki kötelességét végezte, akkor sem érdekelt, ha csak játék volt és mindenkivel ilyen aranyos és már az összes munkatársammal lefeküdt. Nem érdekelt semmi, csak saját magam. Önző módon csak én magamra gondoltam, hogy velem milyen közvetlen és barátságos volt és azt akartam hinni, hogy csak velem volt ilyen.

*SeokJin POV*

Hogy volt e kedvem előbb elmenni az üzletből? Igen is meg nem is. Rohadtul kíváncsi voltam arra, amit Lua felhoz mentségeként, viszont nem akartam sületlenségeket vagy kifogásokat hallgatni. Hiába tréningeztem az agyam az elmúlt két vagy három napban, hogy nem érdekel, igenis érdekelt. Mindenkivel kedves voltam, mindenkit közel engedtem magamhoz, ez a lány mégis az első sorban tartotta a kupát a lelkemnél. Gőzöm sincs, hogy pár hónap alatt hogy volt képes ennyire közel férkőzni hozzám, ráadásul úgy, hogy szinte semmit nem tudunk egymásról, a felszínes információkon kívül. Mégis mindig ott volt a fejemben, a gondolataimban, az álmaimban és mindenhol, ahol nem is akartam. Hiába próbáltam erősíteni magam és a legrosszabbra felkészülni, tudtam, hogy ha azt mondja, amire számítok, így is-úgy is szarrá fogja törni az önbecsülésemet. 

Hiába nem akartam én túlesni ezen, most mégis itt állok az ajtaja előtt már vagy tíz perce és nincs lelki erőm bekopogtatni. A szomszédok mennyire nézhetnek hülyének vagy pszichopatának? Na jó, be kell csöngetnem. De állhatok itt is és ha esetleg megy valahová, csinálhatok úgy, mintha épp akkor jöttem volna. Nem, ez baromság. Felnőtt vagyok, essünk túl a nehezén. Bekopogtam és még gondolkodtam rajta, hogy van időm elfutni, de mivel úgyis együtt dolgozunk és kénytelenek vagyunk találkozni, inkább túl kellett esni rajta.

Vártam egy kicsit, de nem nyitott ajtót. Nem is bántam nagyon, mert így legalább még egy napot húzhattam az egészet. És nem is csodálkoztam rajta, mert két nappal ezelőttire beszéltük meg, nem pedig mára, így nem várhattam el tőle, hogy most itthon legyen. Megvontam a vállam és már készültem megfordulni, amikor csörömpölést hallottam. Összevontam a szemöldököm és néztem az előttem lévő ajtót,  azt próbálva kitalálni, hogy vajon az mögül jöhetett e a hang és ha igen, akkor csak a hangos tévé vagy baj van. És ha innen jött, miért nem nyit ajtót nekem? Lehet, hogy nem hallja a kopogást a tévétől? Meghátráltam, amikor egy elfojtott kiáltást hallottam. Nyeltem egyet és átfutott az összes lehetőség a fejemben. Tévé, éppen kirabolják, elrabolják, megerőszakolják, sír vagy valakivel nagyon vitázik, esetleg verekszik... megfogtam a kilincset és lenyomtam, miközben összeszorítottam a fogam. Meglepetésemre az ajtó nyitva volt.

- Lua? - Dugtam be a fejem a résnyire nyitott ajtón.

Újabb csörömpölést hallottam, így hát leszartam az erkölcsöt és a személyes jogait és beengedtem magam a lakásba. Körbenéztem és egy pillanatra elszorult a torkom a lakás láttán, ahonnan legutóbb csak úgy elmenekültem. Követtem a halk, szinte visszafogott hangokat, amik egyre hallhatóbbak lettek, ahogy közeledtem hozzájuk.

- Lua - Szólítottam meg a lányt, ahogy a fürdőszoba elé értem.

- Nem érdemled meg - Hallottam egy kétségbeesett, sírástól elszorult hangot, majd ismét halk csörgést. - Nem érdemled meg.

Benyitottam, hiszen nem tudtam, hogy mi történik. A szemeim kikerekedtek és ijedten figyeltem a fehérneműben lévő lányt. Kisírt szemekkel támaszkodott a csapnak és a saját tükörképéhez beszélt. Már ami maradt a tükörből, hiszen a fele már legalább apró és nagyobb szilánkokban a csapban, összetörve hevert. Ezeket tapogatta a lány, mintha kevergetni akarná őket, miközben csak saját magát nézte.

- Nem érdemled meg! - Kiáltott saját magára.

Megfogott egy szilánkdarabot és a maradék tükörhöz vágta, miközben ő hátrébb lépett. A szekrény ajtaja újabb darabokat dobott le magáról, amik szintén a csapba érkeztek.

- Lua - Szólítottam meg hangosabban és mellé léptem. 

A lány felnézett rám, elmosolyodott, aztán sírva fakadt. Megingatta a fejét és igyekezett tartani velem a szemkontaktust, de a feltörő könnyeitől nehéz volt.

- Nem - Sóhajtotta. - Nem érdemlem. 

Odaléptem hozzá és bár gőzöm sem volt, hogy mi történik, megszakadt a szívem. Magamhoz öleltem, miközben szétnéztem a fürdőben és utána a lányon is, sérüléseket keresve. Szerencsére a csapban lévő szilánkokon kívül semmi nem történt és a lányon sem láttam semmit, azon a pár karcoláson kívül a tenyerén, amit valószínűleg a dobások közben okoztak a tükördarabok.

- Jól van - Suttogtam, miközben magamhoz szorítottam őt és a haját simogattam. - Semmi baj.

- Nem érdemlem - Kapaszkodott tehetetlenül a kezembe, ami körbefonta őt.

- Nincs baj - Folytattam, szándékosan nem érdeklődve a viselkedése okozója felől. - Itt vagyok, semmi baj.

- Nem - Lehelte még utoljára, majd elernyedt a karjaim között.

- Menjünk aludni, oké? - Kérdeztem halkan.

Lua bólogatott, majd inkább megrázta a fejét, majd ismét igent bólintott. Nem tudtam, hogy mi lehetett vele, hogy mi történhetett vele. Csak remélni tudtam, hogy nem haláleset vagy valami trauma, amit most tudott meg. Félretéve minden kétségemet és haragomat a lánnyal szemben, felemeltem őt és a hálószobájába vittem.