Főnök /BTS-JIN FF/

36.

Mozdulatlanul feküdtem az ágyon, melltartóban és egy rövidnadrágban, amit ott vettem át a kórházban, hogy a felsőtestem és a bőröm minden felületére rá tudjanak tenni valamit. Tappancsokkal lepték be a mellkasomat és az alkaromat, csíptetőket tettek az ujjaimra, és amit a legjobban utáltam, az apró tű, amit a fejembe szúrtak, hogy valami zselét nyomjanak a koponyám alá és jobban lássák a felvételeket tőle. Jin némán ült mellettem és a körmét rágcsálva figyelte, ahogy három orvos tevékenykedik rajtam, miközben én a lehető legnagyobb nyugalommal tűröm, a mára már megszokott dolgokat magamon.

- Bármi változás azóta? - Kérdezte az egyik doki.

Egy kis ideig gondolkodtam és felnyitottam a szemeimet, hogy az orvosra nézzek, miközben megosztom vele a dolgokat.

- Az egyik este a depresszióm jelentkezett és Jin-nél voltam - Meséltem. - Másnap reggel emlékeztem néhány dologra, amiket mondott nekem.

- Az jó jel - Bólintott  az orvos. - Úgy tűnik, hogy az agyának egy része kezdi átvenni az uralmat a szindróma felett.

- És miért csak arra emlékszem, amikor beszélt hozzám? - Kérdeztem. - Előtte semmire, ahogy az lenni szokott és utána is sötétség. Csak a hangja van meg és a sztorik, amiket mesélt.

- Nem tudom - Vont vállat az orvos. - Talán valami stimulálta az agyat vagy egyszerűen hullámokban tör rá a felismerés.

*SeokJin POV*

És ennyi volt Lua-ból. Ahogy az orvos befejezte a mondatát, a monitorok csipogása egy pár másodpercre felgyorsult, aztán visszaesett a normális szívverés ritmusába. Az orvosok azonnal a műszerekhez léptek és jegyzetelni kezdtek.

- Mi történt? - Kérdeztem, amikor a lány lehunyt szemmel feküdt, egy jó pár másodpercig mozdulatlanul.

Az én szívverésem is felgyorsult és nyeltem egy nagyot, nehogy valami baj történjen vagy itt előttem legyen valami komplikáció.

- Lua most váltott személyiséget - Közölte az egyik orvos, miközben rám se nézett, csak az egyik monitort szuggerálta erősen, amin négy vagy öt jel hullámzott, mindegyik más ritmustan, formában és színben.

- Ennyi? - Néztem a lányra hihetetlenül, hiszen nem tudtam, hogy ilyen gyorsan, egy másodperc alatt megy neki.

- Ezért veszélyes - Magyarázta az orvos. - Nem tudja, hogy mikor tör rá, nincs előjele.

Bólintottam és figyeltem a lányt, aki lassan felnyitotta a szemeit és pislogott egy párat. Mélyeket lélegzett és a monitor újból azt jelezte, hogy felment a pulzusszáma és a szívverése meggyorsult. Megnyaltam a számat, figyeltem a lányt, közben pedig az orvosok számomra érthetetlen nyelven adatokat közöltek egymással. Lua könnyezni kezdett, majd felemelte az egyik kezét és megpróbálta lehúzni az egyik tapaszt magáról. Egy nővér, aki az ágya mellett volt, lefogta és egy tépőzáras anyaggal az ágy széléhez erősítette a lány karját. Közben csitítgatta és úgy beszélt hozzá, mint egy gyerekhez. Összekulcsoltam az ujjaimat és azon támasztottam az államat, ahogy néztem a procedúrát.

- Engedj el, te ribanc! - Morogta a lány a nővérnek.

- Nem, kedvesem - Mosolygott rá a nővér.

Lua megrángatta a kezét, közben pedig az egyik idősebb doki ismételten latinul vagy nem is tudom, mondogatta a szavakat, amiket a másik kettő jegyzetelt. 

- A második fázisban van - Motyogta az orvos a gépeknek.

- Az mit jelent? - Szóltam közbe, hiszen minél többet tudni akartam.