Down From Heaven: The Fallen | Supernatural

7. Légy hű önmagadhoz!

2009. szeptember 24.

Másnap reggel a szokásoshoz mérten korán keltünk. Bobby még mélyen aludt, amikor Nathaniellel összepakoltunk, és útnak indultunk. Az utunk egyenesen Waterville-be vezetett, Maine államba. Bobby nem csak Dean tartózkodási helyét biztosította nekünk, hanem egy csodaszép, old school kék Mustangot is, amivel el tudtunk jutni hozzá.

Az apró kocsikázás majdnem egy teljes napunkat vette igénybe.
A csodálatos azúrkék Mustang mohón nyelte a csíkokat, s közben cabrio teteje teljesen le volt engedve. Én a volánnál ültem, Nate pedig az anyósülésen. A csodás késődélutáni időben a szél vadul seperte hátra csodaszép aranyszín tincseit, dús kazalt formázva belőlük. A rádióból üvöltött az egyik, már rongyosra hallgatott AC/DC album; öreg, és sokak szerint lejárt már, mégis klasszikus. Imádtam ezt a bandát. A festői, kietlen pusztasághoz és az üres úthoz más nem is passzolhatott volna jobban. Azt éreztem, hogy az enyém a világ. Egy időre elfelejtettem minden bánatomat, és önfeledten ordítottam teljesen hamisan Nattel a 'You Shook Me All Night Long' című számot. Kicsit sablonosnak tűnhet, de ez a kedvenc számom az AC/DC-től.
Nate felvillanyozva tekintett rám, és visszacsúszott ülésébe az üléstámláról, amikor elhagytuk a Waterville táblát.

- És most? - fordult felém Nate mosolyogva.
- Keresünk egy motelt. - mondtam hatalmas sóhajt hallatva.
- Minek az?
- Ott fogunk aludni. - néztem mosolyogva Nate-re.
Végre, minden visszalendült a régi kerékvágásba...

Az utunk abba a motelbe vezetett, ahol Dean is szállást talált. Mázlinkra nem volt teltház, és még kaptunk szabad szobát. Ahogy én és társam, úgy Dean is álnéven jelentkezett be, viszont most teljesen beújított. Egyik név sem volt ismerős azon a papíron, amit a recepciós nőci az orrom elé nyomott, hogy véssek rá egy aláírást.

- Hogyan akarod megtalálni? - kérdezte Nate, miközben lehuppant a motelszoba kiült bőrfotelébe. A bőrborítás fájdalmasan nyekeregve tartotta társam súlyát, és minden egyes mozdulatra reccsent egyet. Ezt Nate is észrevette, és vagy öt percig helyezkedett benne vigyorogva, mint egy újszülött, aki először csodálkozik rá a világra.
- Lennél szíves abbahagyni? - fordultam felé mérgesen, mire a srác felhagyott a szorgos fészkelődéssel - Köszi.
- Hé! - motyogott Nate - Mi lenne, ha megkeresnéd Castielt? Valószínűleg azzal a csávóval van, akit keresel.
- Ezt honnan veszed? - fintorogtam.
- Hát, ha én lennék a kitaszított angyal, akkor azzal a biztos ponttal lennék, aki miatt kidobtak fentről. - pillantott a plafonra egy pillanat erejéig Nate, majd rám vezette tekintetét - Nem gondolod?
- Te egy lángész vagy! - pattantam fel az ágyról, ahol eddig ültem - De szerintem elrejtette magát az angyalok elől, ahogy Deant is, és ezért nem tudtam a Földreérkezésünk után bemérni. Nem érzem az energiáit - ingattam a fejemet becsukott szemekkel.
- Tudod mi a jó? - mosolygott Nate.
- Na? - néztem fel rá kíváncsian.
- Az, hogy én nem vagyok angyal, de a képességem megvan. - felelte tudományosan - Szóval, simán meg tudom keresni.
- Ezt miért nem mondtad előbb? - fontam össze magam előtt karjaimat - egy csomó időt megspórolhattunk volna.
- Nem jutott eszembe.
- Nem jutott eszedbe? - kérdeztem szemrehányó mimikával - Mondd már meg, hogy mi van a te fejedben rakományként agyvelő helyett?
A srác ekkor szarkasztikusan elmosolyodott, majd becsukta a szemét. Arca komolyra váltott, és egy pár másodpercig ebben az állapotban ült egyhelyben. Néha megesküdtem volna, hogy levegőt sem vett... elmélyülten figyeltem társamat, ahogyan egy másik világban jár, és keresi Castiel energiáit.
- Megvan! - nyitotta ki lassan aranyszín szemét Nathaniel, melyek hirtelen megcsillantak a tettrekész gondolatoktól.
- Hol vannak?
- Nem fogsz örülni... - vonta oldalra a száját Nate.
- Nyögd már ki, he! - tártam szét mérgesen a karjaimat.
- Nem ebben a motelben vannak, hanem egy elhagyatott házban. És rohadtul egy angyalcsapdát rajzolnak.
- Mifélét? - kérdeztem értetlenül.
- Arkangyaloknak szánt csapdát. - susogta halkan Nate.
- Ez nagyszerű, mondhatom. Nem elég, hogy keresik őket, még hülyék is, és magukhoz hívják.
- Biztos van okuk. Fent azt beszélik, hogy Raphael a Földön jár.
- Minek? - ráztam hitetlenül a fejemet.
- Rájöttek, hogy eltűntél. - vonta meg a vállát Nate - Gondolom egyből itt keresnek. Deannél, és mivel őt nem találta a GPS, ezért jött le Raphi. Tudják, hogy ez első dolgod az lesz, hogy megtaláld a Winchester fiúkat.
- Bekaphatják! - rángattam fel idegesen magamra csizmámat, majd Nathanielre pillantottam - Induljunk.
Nate ajkai sokatmondó vigyorra húzódtak, majd egy szempillantás alatt bősz hófehér paripává változott. Hófehér csuklyámat felcsaptam a fejemre, majd felugrottam a lóra, s az maga előtt kilökve a motelszoba ajtaját kivágtatott velem az utcára.
A mozgásunk túl gyors volt ahhoz, hogy bárki is észrevegye.
Fénysebességgel száguldott alattam a lovam, érces prüszköléseket hallatva minden egyes pillanatban, amikor patái a kemény aszfaltot érintették. Piszkosfehér sörénye vadul libegett az éjszakai szélben. Alig találkoztunk emberekkel, már teljesen kihaltak voltak az utcák. Olyan hajnali négy környékén járhatott már az idő, amikor a város szélére értünk.
- Innen már csak pár száz méter. - lihegte Nate, hangos, ziláló gondolatai erőteljesen visszhangoztak a fejemben. Gyorsabb tempóra kapcsolt, majd végigszáguldottunk a kies éjszakai úton.
Hirtelen hatalmas, fekete felhők kúsztak fel az eddig tiszta égboltra. A fekete rengetegből erős eső zuhogott le, néhol villámlásokkal tarkítva, mindezt pedig erős szél követte.
- Raphael... - suttogtam, s közben valamicskét próbáltam hajamat hátra simítani. A szakadó eső felettébb elnehezítette ezüst tincseimet, s azok vidáman bújtak ki a szoros fonatból, s megmutatták magukat a vaksötét éjszakában. Távoli fáklyaként világítottak a sötétben, habár nem fényükkel, hanem a sötétségtől oly elütő ezüstös csillogásukkal. Nathaniel még gyorsabban kezdett el vágtatni, s egyenesen az elhagyatott házhoz vezető legrövidebb utat célozta meg, ami egy bükkösön át vezetett. Vadul rontott be a rengetegbe, s a fákat villám módjára kerülgetve küzdötte magát előre, a hátán jómagammal. Körülöttünk már az ég lassan leszakadni látszott, akkora vihar kerekedett. A villámcsapások zaja fülemben erős csengést hagyott maga után, a jéghideg eső pedig átáztatta az öltözékemet, hajamat pedig vizes csimbókokba sodorva lökte hátra a hátamra.
Amikor kiértünk az erdőből, a ház egyenesen elénk tornyosult. Nate gondolkodás nélkül ugrott be a hatalmas ablakon, ezzel az események középpontjába sodorva minket.
Ekkor megpillantottam Raphaelt, amint egyenesen a sarokban szobrozó Deanre és Castielre emeli jobb kezét. Nathanielt egyenesen a két fél közé irányítottam, majd a ló oda érkezve Raphael felé fordult, és démoni visítást hallatva felágaskodott. Az arkangyal próbálta az erejét alkalmazni, de én sikeresen visszatartottam azt, ágaskodó lovam hátáról. A kint tomboló vihar még erősebbre váltott, s az égzengés sem maradt abba, miközben paripám újra négy lábra helyezkedett, én pedig Raphaelt féken tartottam.
Castiel ekkor odasietett, s az olajkört amely Raphaelt próbálta volna fékentartani, kijavította egy ponton. Tekintete találkozott az én aranysárgán izzó íriszeimmel, s ekkor arca meglepődött vonalakat rajzolt magára. Nem szólt semmit, csak odasétált a rémülten szobrozó Dean mellé, én pedig paripámmal feléjük fordultam.
- Egyszer nem vagyok itt és akkor is elbaszod a csapdát, Winchester! - döntöttem le annyira fejemet, hogy a fehér csuklyám alól csak a szám látszódjon ki, és néhány csapzott ezüst fürt. A férfi értetlen fejjel nézett rám, s már száját szóra emelte, amikor hirtelen felemeltem arcomat, s lerántottam ázott fejemről a fehér kapucnimat. Dean arca ekkor a fenyegetőről meglepettre váltott, majd elhűlten tett egy lépést felém. Nate ekkor rémülten hőkölt fel, én pedig bőszen Raphael felé pillantottam - Mit akartok? - mordultam rá a testvéremre.
- Nem volt szép dolog megszökni! - sziszegte Raphael mélyen dörmögő hangján.
- Ennél szebb nem volt? - kérdeztem lenézően, s végigmértem a porhüvelyét.
- Vigyázz a szádra, Bukott! - mondta fenyegetően, szinte undorral hangsúlyozva a rám aggatott jelzőt - Nem vagy már senki. Mihály gondoskodik róla, hogy elvegye az erődet és megsemmisítsen.
- Előbb el kell kapnia! - röhögtem kárörvendően - Elfelejtetted? Egy az energiánk. Ha én nem vagyok, ti gyengék vagyok. Ezt még te mondtad nekem, Raph.
- Ha nem mi, majd Lucifer megtalál! - szűrte ki fogai között haragosan a szavakat - Senki sem véd meg tőle, Céleste.
- Őt se védi meg tőlem senki. - szorítottam meg ismét a láthatatlan láncokat Raphael dereka körül, mire az egy erős, fájdalommal átitatott nyögést hallatott. Az erő egyre csak nőtt bennem, a láthatatlan kezek pedig csak még jobban szorították az arkangyalt, aki egyre nagyobb fájdalmakat élt át emiatt. Az utolsó mozdulatommal a legkisebb energiáját is kipréseltem a porhüvelyből, ezzel a bátyámat visszaküldve a Mennyekbe.