16. Fejezet

571 47 4
                                    

   Nem tudom, meddig ültem ott hevesen zokogva, de egyszer csak elfogytak a könnyeim, és már nem voltam képes sírni többé. Akkor csak meredten bámultam a földet, és hagytam, hogy a világ körülöttem darabjaira hulljon. Hallottam tompa hangokat magam körül, éreztem valaki ölelését, láttam elmosódott alakokat, de valahogy nem jutott eszembe, hol is vagyok. Az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy Jack meghalt.

   Aztán végül meghallottam, ahogy valaki a nevemet mondja. Lassan felnéztem, egyenesen az engem aggódva bámuló nőre. Ellie. Az arcán könnyek csorogtak, hangja remegett, ahogy folyamatosan beszélt hozzám. Összehúztam a szemeim, és értetlenül néztem fel a nőre.

   – Ne sírj! – kértem, mire azonnal elhallgatott, és reménykedő szemekkel nézett rám. Ekkor értettem meg, hogy valószínűleg nagyon aggódhatott miattam. – Egy szirén soha nem sír.

   – Avery – súgta, és azonnal a karjaimba vetette magát, szorosan magához ölelve. Felsóhajtottam, és arcomat a vállába fúrva hagytam, hogy a könnyeim eláztassák amúgy is nedves ingét. – Annyira sajnálom. Jack...

   – Megmentett – mondtam gyorsan, és tudtam, hogy a hangom remeg a sírástól, de nem érdekelt. Hátrébb húzódtam a nőtől, és könnyes szemeibe néztem. – Megmentett.

   – Igen – bólintott, én pedig felnéztem a mellettünk álló, minket szomorú szemekkel néző Harryre. Azonnal tudtam, mit kell tennem.

   – Elmegyünk a Nektárhoz – mondtam, ahogy elengedtem Ellie-t, és lábra tornásztam magam. Határozott szemekkel néztem rájuk. – Elmegyünk, és szerzünk a Nektárból Harry testvérének! Nem hagyjuk, hogy hiábavaló legyen Jack halála!

   – De... – kezdte volna Ellie, de megállítottam.

   – Mutasd az utat Harry! – mondtam, mert tudtam, hogy Jack tájolója még a fiúnál van. Jack gondolatára ismét sírni, sikoltani szerettem volna, de erőt vettem magamon, és céltudatosan néztem Harryre. A fiú rám nézett, majd bizonytalanul bólintott, és elővette az iránytűt.

   Miután a tű megállapodott egy irányban, a fiú arra mutatott, én pedig biccentettem, hogy menjen, miközben felsegítettem Ellie-t a földről. A nő a kezembe kapaszkodva indult Harry után. Együtt lépkedtünk, a lábunk bizonytalanul remegett, és nehezen tudtunk megállni, de folytattuk az utat.

   Sokáig sétáltunk, egyre nehezebbnek éreztem a lábam, de nem álltam meg, nem rogytam össze. Nem zuhantam magamba. Még nem. Először meg kellett találnunk a Nektárt, és csak miután megvan, és visszavittük a Gyöngyre, csak utána engedhetek az érzéseimnek. Addig ki kellett tartanom.

   Tudtam, hogy Ellie is így érzett, láttam rajta, az összes mozdulatából sütött a fájdalom. A szemei még könnyesek voltak, az arcára csíkokat húztak a rátapadt koszba a sós cseppek. Az ajkába harapott, nehogy elsírja magát, és tudtam, hogy eszében sincs megszólalni. Tudtam miért. Ha beszélni kezdtem volna, semmi más nem jött volna ki a torkomon, csak a sírás. Ezért egyikünk sem szólalt meg, néma csendben meneteltünk.

   Egy idő után elkezdtem figyelni a környezetemre. Most már láttam a minket körbevevő fákat, a lombokon átsütő fényt. Hallottam az erdei állatok halk vagy hangosabb neszezését. Éreztem a fák, a nedves fű illatát. Láttam a körülöttünk elrepülő furcsa madarakat. Épp ezért tűnt fel, hogy ahogy haladunk előre, a fák és bokrok úgy kezdtek ritkulni, míg végül teljesen el nem tűntek.

   Ekkor előre néztem. Azon a kis tisztáson voltunk, amit a szikláról láttunk, és ami nem is volt annyira kicsi, mint amilyennek tűnt onnan. A folyócska, sokkal nagyobb volt, mint hittem, ahogyan az egyébként is nagynak tűnő fa is mindennek a közepén. A lombkoronája akkora volt, mint tíz másiké együttvéve, és a korábban furcsa gyümölcsöknek hitt dolgok kétszer akkorák voltak, mint én magam.

Az Istenek NektárjaWhere stories live. Discover now