A csajom húga [Nick Jonas]

E l s ő

Gemma

3 hete voltam utoljára iskolába, és hogy őszinte legyek nem szeretnék már menni. Soha többé. Úgyis minden rólad szólna. Mindenki odajönne hogy elmondja mennyire sajnálják hogy ez történt, és nem tudják felfogni hogy pont veled. Aztán jön a puszi és a nagy ölelés, mellé pedig a "ha segítség kell, én itt leszek" sablonszöveg. Az igazság az hogy nem lesznek. Csak enyhíteni akarnak a szenvedésen, amit magad után hagytál. Igaz most rendet tettél -valószínűleg megszámlálható ideig - de iszonyatosan nagy felhajtást is. Az egész családban, Nickben és bennem is. Alig tudom kezelni az érzéseimet, régen se mentek, de most végképp. A hiány és a csalódottság mellé társult a szomorúság és a harag. Egyszer azt érzem hogy a földre esve tudnék üvölteni, máskor pedig leszidnálak azért mert itt hagytál.
Próbálom félretenni a saját gondjaimat és szeretnék anya mellett lenni. Apa nem beszél, mintha az állásába menekült volna. Csak kiabálni szokott, ha vita van - az pedig elég gyakran előfordul - de hozzám se szól. A munka után nem jön egyből haza. Azt hittem hogy titokban iszik, de mikor a minap késő estig vártam hogy betoppanjon, nem éreztem rajta pia szagot, és nem is volt részeg. A szeme viszont vöröslött, valószínűleg sírt. Hogyne tenné, hiszen a lánya, az elsőszülött gyermeke meghalt.
Cserbenhagytál minket. Ezért önti el az egész testem a méreg, és legszívesebben törnék-zúznék a szobádban, ami amúgy évek óta üres, és amikor elköltöztél sem volt egyszerű bemennem oda, de most legszívesebben befalaznám az ajtót.

Halkan lépdelek le a lépcsőről, majd balra fordulok ahol anya megtörten áll a konyhapultnál, a kezében egy bögre gőzölgő teával, apa pedig - kerülve a szemkontaktust - azonnal elhagyja a házat.
Nem bírok itthon lenni. Kínzás.
Hallgatni ahogy mindent egymás fejéhez vágnak, leginkább anya. Mindig mást okol. Apát, Nick-et. Nick-et Apát. Unom az egész körforgást, és érzem ha legközelebb megint felelőssé tesz valakit, robbanni fogok.

- Ott az ebédet. Háromkor végzel, ugye? - ridegen ejti ki a szavakat, mintha nem is a lánya, hanem csak egy idegen lennék a számára, akivel együtt lakik. A sötét karikái kialvatlanságról árulkodnak, sápadt, ráncos arcáról pedig le sem tudom venni a szemeimet. Roncs lett belőle. Ezt tetted vele Mila.
Egy darabig nesztelenül állok előtte, félek elmondani neki a délutáni tervemet, amit másodpercek alatt keresztül húz majd.

- Ami azt illeti, kicsit kések. - erősen a papírzacskó tetejébe markolok, és igyekszem határozott lenni. Habár a remegő hangom, és a mellkasomat majd átszakító szívverésem gátol ebben. Késett reakció fogad, először csak csodálkozva nézegeti a vonásaimat. Ismer. Látja hogy valami olyat akarok, ami neki nem fog tetszeni.

- Hol leszel?- összeugranak a szemöldökei, és hektikusan szegezi nekem a kérdését.

- Gondoltam benézek Nick-hez. - nem akartam ezzel sokáig vesződni, egyszerűen csak úgy voltam vele, hogy azonnal kimondom, nem köntörfalazok. Gyors és lényegre törő feleletemet lassan dolgozza fel. Látom. Ahogy a szemei elkezdenek vérben forogni, a következő lépése pedig egy mély levegővétel, a teát pedig a pultra helyezi. Nagyokat nyeldesve, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, az izmaim kezdenek megfeszülni.
Nem normális dolog félni a saját anyámtól. Bátortalanul, de kijelenthetem, hogy kezd elmenni az esze.

- Kizárt dolog! - a kezeivel a márványpultra támaszkodik, és a mondatával együtt kifújja a bent tartott levegőt. - Nem!- rázza a fejét folyamatosan. - Hallani sem akarok erről!- enyhén remegő végtagjával a felcsatolt, kócos haját a füle mögé tűri. Ekkor látlak meg benne. Mintha csak te lennél. Ha feszült voltál, mert apáék megtiltottak valamit, tudtuk mikor kell visszaszámolni, tudtuk mikor esel mindannyiunknak, és jössz a buta kifogásokkal. A füled mögé tűrted a hajad, és mélyet sóhajtottál.

- De

- Semmi de! Nincs de, Gemma!- kezd el kiabálni, miközben rám szegezi a mutatóujját. - Ki kell őt zárnunk az életünkből! - tépelődve bámul maga elé. Nincs tisztában azzal amit mond. Nincs tisztában azzal miről beszél.- Ő ... az az ember ...- kezét a fejére téve lehunyja a szemeit, majd felsóhajt.- Ne beszélj vele, ne keresd. Zárd ki! Csak ennyit kérek tőled Gemma!- soha nem fogja elfogadni Nick-et. Mindig is neheztelni fog rá, teljen el akármennyi idő. És a halálod Mila, csak hab a tortán.
Egy lépést hátra tettem, és összenyomott ajkakkal bólogattam. Nem tudok hazudni, és ez a testbeszédemen is látszik. - Kérlek!-összeszorul a szívem az ábrázatán. A könnyei felgyűltek a szemében, az álla megremeg. Könyörgő tekintettel mered rám, míg végül engem is kezdenek elönteni az érzések. Legszívesebben odamennék és megölelném, elmondanám neki hogy mennyire szeretem, és hogy ez az egész nem helyes. Ez az egész, amit Nick-el tesz, vagy apával... vagy velem. Nem okolni kell a másikat, hanem összetartani. Könnyebben menne minden, valamennyit enyhítene ezen a gyötrődésen. Szeretném elmondani ami bennem van. Mindent. Hogy miért haragszom, miért vagyok dühös de egyszerre szomorú. Aztán a zokogás közepette csak elnevetnénk magunkat, azt mondva hogyha Mila itt lenne azonnal leállítana minket.

- Rendben. - a földet bámulva válaszolok, majd ugyanúgy ahogy apa, elmenekülök itthonról. Elmenekülök a hazugságommal együtt.