A csajom húga [Nick Jonas]

M á s o d i k

Josephine

Nem nem nem.
Ez az egy rövid szó visszhangzik a fejemben minden áldott reggel, mielőtt felébredek az álmomból, ami már hetek óta ugyanaz. A tükör előtt ácsorgok, a csupasz lábam jéggé fagy a hideg csempén. A hajam csuromvizes, az arcom megviselt, sápadt és ráncos. A szemem enyhén vérben van. És ismét érezni kezdem. Az elhatalmasodó fájdalmat, a kínt. Mintha kiszakítanák a lelkemet a helyéről. Aggódva ingatom a  fejemet, és ismét szajkózni kezdem nem nem nem. Aztán valaki megfogja a vállam, hirtelen kipattannak a szemeim, és látom hogy egy alak áll mögöttem, de mielőtt kitisztulna a kép, felkelek. 
Felkelek a mellkasomon egy tonnányi súllyal, és remélem hogy ez a nap jobb lesz. Nem is értem miért, hiszen a lányom már soha nem fog belépni azon az ajtón, soha nem fog keresni telefonon. Tudom hogy már soha nem láthatom, mégis várom. Talán elakarom hitetni magammal, hogy ez is csak egy rossz álom, viszont ebből nem tudok felkelni. És azzal, hogy reménykedek, csak kínzom magam.

A konyhába lépve Raymond fogad, aki gyűrött ingét a fekete szövetnadrágjába tűri. Háttal áll nekem, így nem veszi észre amikor mellé állok, és megcsinálom helyette a kávét. Láthatóan meglepődik, majd megköszörüli a torkát és zavarában az orrát dörzsöli. Úgy teszek mintha ott sem lenne, rá sem nézek, igyekszem kerülni a szemkontaktust. A bögrémbe meleg vizet engedek aztán beleteszek két teafiltert és félreteszem hogy kiázzon, közben elkészítem a kávéját.  

– Jó reggelt! – nyögi ki alig hallhatóan, és elveszi előlem a félkész italát. Azonnal kortyolgatni kezdi, majd távolságtartóan a pult végéhez megy. Tudom miért csinálja. Haragszik. Mindazért amit a rokonoknak mondtam, mindazért amit neki mondtam. Mégsem érzem azt hogy megértene. Nem érzem azt hogy felfogná a helyzet súlyosságát, nem érzem hogy támogatna. Mintha mindenki továbblépett volna, már akkor amikor eltemettük a lányunkat.

– Ma hazajössz?  – érzéketlenül szegezem neki a kérdésemet, a szemeimmel pedig meg tudnám ölni. Tombol bennem a harag, iránta. Mélyet sóhajt, lesüti a szemeit, mintha a válasz azon a nyamvadt padlón lenne.

– Majd igen. – ugyanolyan hangnemben válaszol, és látom ahogy belülről beharapja a száját. Így akarja visszatartani az előtörő szavakat. Ezzel semmi sem lesz jobb. Ha elfojtja.

Hosszú csönd telepszik le kettőnk közé, aztán a hűtő elé lépek hogy becsomagoljam Gemma ebédjét, közben csak azon kattogok, hogy Raymond hazudik. Tudom és tudja, érzi és érzem hogy az a sok vita megtört valamit a házasságunkban, és másnál talált vigaszt.

– Miért?– fordulok ekkor felé, az ételt a konyhapultra téve. Igen, szándékosan hergelem, szándékosan akarom kihúzni nála a gyufát, mert csak arra várok hogy kibökje hol van hajnalokig. Mit csinál a munka után, kinél lehet. Egy nevet akarok, semmi mást.
Erőtlen kék szemeit azonnal rám irányítja, és hökkenve pislog felém. A kérdésem óta folyton összeszorított  állkapcsa arról árulkodik hogy jó úton haladok. Ideges. Ez látszik a testtartásán, és azon hogy a fejét rázva a plafonon időzik el egy rövid ideig.

– Mivel még itt lakom. –próbál higgadt választ adni, és megtartani a normális hangerőt, ami eléggé hadilábon áll.

– Légy velem őszinte!– ennél a pontnál érzem azt hogy nem tudok gátat szabni a feltörekvő könnyeimnek, és akármennyire igyekszem kemény lenni, nem mindig sikerül. 

– Miért hajtod mindig ezt?– halkan, de tele indulattal szűri ki fogai közül a kérdést. – Mégis miben legyek őszinte? Mit vársz?– azt hiszem fel kellene adnom hogy bármit is be fog vallani. Túl gyáva hozzá. Ahhoz is túl gyáva volt hogy megállítsa a lányunkat hogy ahhoz az aljas Jonas fiúhoz költözzön. Pedig akkor ő is tudta mi lesz annak az egésznek a vége. Tudta jól hogyha elhagy minket, tönkreteszi az életét. És igazam lett. Viszont már nincs is élete.
Abból ahogy rám néz, világossá válik a számomra hogy hülyének titulál. Azt gondolja, csak beképzelek valamit.

Miután rájött hogy nem kap választ, sietve a fekete bőrtáskájáért nyúl és elmenekül a házból. A forró teámat a kezembe véve ismét magamba roskadok, szótlanul tűrve az égető fájdalmat, ami semmi ahhoz képest ami bennem van.