Aya

29. fejezet

Mindig csodáltam a filmekben azokat a szereplőket, akik a lehető leghihetetlenebb helyzetekben is pislantás nélkül tovább tudtak lépni, anélkül, hogy megkérdőjelezték volna saját vagy környezetük épelméjűségét. Figyu, egy rég elveszett világ varázserővel és nagy hatalommal bíró uralkodónője vagy, rendicsek? Nem! Semmi sem volt rendben!

Opal Lovejoy egy fura szerzet volt örök életében. Érzéketlen, szúrós, magának való. Mindenféle uralkodói tulajdonságoktól mentes. Ez az egész baromságnak tűnt volna, ha nem éreztem volna igaznak. Na, nem a trónörökös cuccot. A másságot. Tanultam az egyetemen, hogy mindenki különlegesnek és egyedinek érzi magát, gyakran nem ide illőnek. Akadnak, akik ezt sosem tudják megfogalmazni magukban, csak az idegen érzés maradandó bennük. Egyesek nem azonosulnak önmagukkal, így másokkal sem képesek. Van nevük is, ami mostanra elcsépelt lett. Ezeknek az érzéseknek mindig van alapja, mert a világot csakis a saját nézőpontunkból, teljesen egyedien fogjuk fel. Találkozhatunk emberekkel, akiktől annyira különbözően látjuk a dolgokat, hogy hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet, nem értjük egymást, folyamatosan félreértésekbe ütközünk velük. Idegenek.

Az ágyban forgolódva azokat a dolgokat sorakoztattam fel magamban, amikről tudtam, hogy nem normálisak. Az időnkénti fejembe szivárgó mások gondolatain kívül nem sok jutott eszembe. Ja. Az a bizonyos allergia. Ami feltehetőleg Aaronnak is lehet. A zuhanyzóban itt teljesen más volt a víz, biztosan szűrik, ahogyan a szappan és sampon is teljesen természetes anyagokból készült, egy számomra idegen márka volt. A ruhák tiszták, de illatmentesek, csak a kölcsönkapott pólón éreztem gyengén Aaron illatát. Arra pont elég volt, hogy eszembe jusson a csókunk és a majdnem valami, amit éreztem iránta. Újra találkozásunkkor tisztában voltam vele, hogy az nem szerelem volt, inkább szükség. Még mindig szükségem volt rá, a közelségére, a barátságára, az őszinteségére, a segítségére.

Kopogtak. Azt reméltem, Ángel az. Biztos voltam benne, hogy hozzám hasonló kételyek gyötrik, közösen talán többre jutnánk. Tartottam tőle, hogy egyszerűen lelép, habár a szívem ezt lehetetlennek tartotta. Amint felültem, már világos volt, ki állt az ajtóban.

Felkeltem, lehúzgáltam a kölcsönkapott sötétkék pólót, ami így sem takart el sokkal többet belőlem.

Ajtót nyitottam. Aaron támaszkodott a falnak. Álmos mosolya bizonytalan volt, haja kócos, szeme véreres a fáradtságtól. Láttára belém hasított, miért jött. Akármilyen elcseszett is ez az egész!

– Ez mindig így volt? – túrtam a hajamba, és ő mohón követte a mozdulatot.

Jaj, nem! Nem lehet szerelmes belém! Azonban a pillantása tele volt vágyakozással. Elviselhetetlen erővel akartam, hogy magához vonjon, átöleljen. Vagy ezt ő akarta?!

– Ha arra gondolsz, hogy mindig így éreztem, akkor nem. Az, hogy közénk tartozol, tiyami vagy, azt első ránézésre tudtam. Sosem álltál volna velem szóba, ha előhozakodok a dologgal, különösen, mielőtt magad is kezdted felfedezni magadban. Ebben nőttem fel, de nem nehéz elképzelni, milyen lenne, ha valaki előhozakodna mindezzel. Szeretnék segíteni – mondta lágyan és megsimította az arcomat. Kinyílt a szemben lévő ajtó. Pontosan ezt a pillanatot választotta ki Ángel, hogy kikukkantson a folyosóra, vagy talán hozzám igyekezett. Nedves hajjal, Halhatatlan fiúk izompólóban és a csípőjén lazán lógó szürke pamut pizsamaalsóban. Legszívesebben odaszóltam volna neki, de láttunkra tekintete megkeményedett, és hangtalanul becsukta az ajtót. Érdekes, azt nem tudtam megmondani, mit visel Aaron, aki egy lépést közelített. – Beszéltem édesapáddal, és ő engedélyt adott az együttlétünkre. – A csábító hang egy pillanatra lelassította a felfogó képességemet, de amint eljutott az agyamig, amit mondott, elöntött a harag. A viszkető tenyeremet a bal orcáján enyhítettem. A pofon hangja visszhangzott az éjszaka csöndjében.