Marion Capulet avagy Tybalt húga

15. Fejezet - Várakozás

-Benvolio...hajnalodik-suttogtam fáradtan.

-Menj drágám. Veszélyes tovább maradnod. -mondta félve.

-Nem akarok elmenni! Én szeretlek! Örökkön-örökké! Nem akarok visszamenni! Én...én ott be vagyok zárva. -hisztiztem. Majd kigördült egy könnycsepp. És sorba a többi is.

-Ne beszélj. Ne sírj. Csak. Menj. Vissza. Gondolj a fiaidra...-próbált nyugtatni.

-Azok nem az én fiaim! Azok Escalus fiai! Nem az enyémek! Nekem csak te kellesz!

Nem felelt. Bánatosan nézett rám. Nekem csak patakokba folytak a könnyeim. Láttam rajta a bűntudatott. Felnézett rám. Lassan közeledett. Kivitt az erkélyre. Szép lassan onnan is letett. Már az utcán álltam.

-Szervusz, Marie.-köszönt el, majd bement.

Én visszafutottam az otthonomba. Ledőltem a kanapéra és sírtam.

-Marion, mi történt?-hallottam Angela aggódó hangját.

Nem válaszoltam. Zokogva átöleltem.

-Istenem...miért? Miért veletek? Mikor...mikor végre valahára béke honol Veronában. Nyugodj meg gyönyörűségem.

-Nem...nem tudok megnyugodni. Én szeretem...szeretem őt. De...Miért kellett igent mondanom neki? Miért mentem feleségül Escalushoz?

-Kicsikém, ez a nénéd hibája. Ő kényszerített téged. De ne sírj olyan keservesen! A Herceg két hónap múlva útnak indul. Akkor az egész nap a tiétek lesz.

-Nekem az nem elég! Én azt akarom hogy Benvolio legyen a férjem!

-Halkabban te lány! Még meghall valaki, és akkor jaj neked is, nekem is, de főleg Benvolionak.

Két hónap...nem olyan sok idő, igaz?