Bocsi, nem értek a szerelemhez - Tsukkiyama [BEFEJEZETT]

13. fejezet - A fejlődés útján

*Yamaguchi Tadashi*

- Hazajöttem! – kiáltottam el magamat, ahogyan becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Egy kisebb sóhaj közben levettem a cipőmet és a kabátomat, majd sétáltam be a nappaliba, ahonnan a tévé hangját hallottam.

- Nocsak, nocsak, ki tért haza? – kérdezte meglepődöttséget színlelve apa.

- Nagyon vicces – válaszoltam fáradtan elmosolyodva, leülve melléjük, magam mellé téve a táskáimat.

- Nagyon fárasztó volt? – kérdezte anya érdeklődve, lehalkítva a tévét, hogy jobban halljon.

- Igen – dőltem hátra a fotelben, egy pillanatra becsukva a szemeimet. Nem voltam hozzá szokva az ilyen intenzív testmozgáshoz, ráadásul egy héten keresztül kész kínzás volt, mégis azt érzem, hogy megérte elmenni és ráadásul egyáltalán nem negatívan emlékszem vissza erre az egy hétre. – Rendesen megdolgoztatott az edző.

- Azért remélem nem csak abból állt az egész heted. Barátkoztál a többiekkel a csapatból, ugye? – nézett rám anya jelentősen, mire csak sóhajtottam egyet. Azt hiszi, hogy csak Tsukishimával vagyok jóban, így mindig kötelességének érzi elmondani nekem, hogy legyek nyitottabb. Már kezd az idegeimre menni.

- Igen, anya, beszélgettem a többiekkel is. – forgattam meg a szemeimet a válaszom közben, hogy érzékeltessem vele, hogy már tényleg leszállhatna erről. – És képzeld anélkül is beszélgettem volna velük, ha nem parancsolsz rám!

- Milyen kis harapós vagy. Történt valami a táborban?

Most mondjam azt neki, hogy a tábor utolsó estéjén megláttam Daichit és Sugát, ahogy a csapatkapitány az automata melletti falhoz nyomja a másodkapitányt, miközben majdnem hogy belefulladnak egymás szájába és nem meglepő módon egész este nem tudtam ezt kiverni a fejemből, ami miatt alig tudtam aludni?

~~~

- Kérsz valami üdítőt, Tsukki? – fordultam a mellettem ülő srác felé. Este nyolc felé járhatott, de még mindig mindenki fent van és a szobában egy nagy körbe ülve beszélgetünk. Csak néhányan hiányoznak a csapatból, kezdve a csapatkapitánnyal és Sugával, akiket már egy jó egy órája nem is láttam, de néhány másodéves is valamerre más merre van. Tsukki nem igazán folyt bele a beszélgetésbe, így egyből felém fordulva nézte, ahogy felállok a törökülésből egy kis pénz után kutatva.

- Nem igazán, de köszi.

- Oké, akkor én mindjárt jövök – vettem a kezembe a pénztárcámat, kisétálva a szobából egyenesen az automatához. Ahogy távolodtam a szobától, annál kevesebb hang szűrődött ki onnan, egyre csöndesebb helyekre érve. Egyedül a néha kinyitott ablakok felől jött tücsök ciripelés, ezért is lepődtem meg, ahogy a fordulóhoz érve meghallottam valamit. Egy kicsi félelemmel fordultam be egy másik folyosóra, ahol az automatának kell lennie, hiszen hiába csak mi vagyunk itt, nem éppen a legkellemesebb egyedül sétálni a majdnem hogy sötétben. Befordulva kerestem a tekintetemmel az italautomatát keresve, mikor észrevettem mellette két alakot. Egy pillanatra a szívverésem ezerszeresére ugrott, ahogy gyorsan megálltam és visszaugrottam a folyosó másik oldalára, ahonnan jöttem. Néhány másodperc után, miután lenyugodott a szívverésem néztem ki a fal mögül, hogy pontosabban is lássam.

Két fiú állt az automata mellett, az egyik a falnak szorítva, kezei az előtte álló vállán, míg a másik szorosan tartotta a derekánál. Ahogy jobban megnéztem mintha Sugát és Daichit láttam volna körvonalazódni a két alakban. Akkor ezért nem voltak a szobában!