Gyilkosok Szigete

2. Fejezet

− El sem hiszem, hogy nélküled kell majd boldogulnom – huppant le az ágyára Jooheon, miközben azt nézte, ahogyan én azt a kevés dolgot, amim volt, bepakoltam egy táskába. Az éjjeliszekrényről felemeltem a függőt, amit a húgom kapott tőlem. Az egyszerű láncon egy viharlámpás lógott. Azt mondtam neki, hogy a lámpás én vagyok és akárhányszor fél, úgy érzi, hogy hatalmas viharba került, csak kapaszkodjon a medálba, gondoljon rám és nem fog többé félni. Itt az ideje, hogy mostantól ő legyen az én lámpásom.

− Megoldod – mondtam csak ennyit, miközben a nyakamba akasztottam a függőt. És ezzel kész is voltam a pakolással.

− De akkor is hiányozni fogsz... − szipogott.

− Inkább téged kellett volna megölni – motyogtam orrom alatt, amit minden bizonnyal meghallott.

− Hogy mondtad?

− Nemsokára jössz utánam.

Felkaptam a táskámat, majd kezemben a telefonommal indultam meg a kijárat felé, ahonnan egy autó fog elvinni a helikopterhez, ami egyenesen Szöulba visz. Köszönés nélkül hagytam faképnél barátomat. Ő az egyik legjobb tanítvány az Intézetben, így szinte biztos, hogy hamar bekerül abba a világba, melybe most nekem is be kellett lépnem.

Gyorsan leértem a kijárathoz; szinte másodperceknek tűnt a jó négyperces út. Egy férfi várt, fekete öltönyben, napszemüveggel és egy személyivel a kezében.

Elé léptem, és ahelyett, hogy illedelmesen meghajoltam volna, egy bólintással és valami morgásszerű hanggal letudtam a köszönést. Ő is hasonlóan tett.

− Ez a tiéd – nyomta a kezembe személyit, majd kifordulva az ajtón hátraszólt: − Gyere!

Egy szó nélkül követtem az autóig, ahol hátulra ültetett. A sötétített üvege biztonságot nyújtott. Igaz, hogy erre nem járt senki, mégsem akartam, hogy meglásson bárki. A sok egyedül töltött év miatt, nem szoktam hozzá, hogy másokkal beszéljek, hogy engem bámuljanak, esetleg hozzám érjenek. Rettegtem ezektől a dolgoktól, most mégis fejest kell ugranom a világba, ahol ezek várnak tárt karokkal.

− A lakásod címét SMS-ben kapod meg, a többi iratod pedig a lakásodon lesz – szólalt meg hirtelen a sofőr, hátrapillantva rám. Bólintottam és inkább a tájat kezdtem figyelni. Mivel még nem indultunk el, szemügyre vettem az Intézetet. Az Isten háta mögötti helyen egy ilyen jó állapotban lévő épületre senki sem számítana. Újonnan vakolt és festett falak, modern nyílászárók, szikrázó színek, tökéletesen rendben tartott kert, gondosan tisztított kocsiút. Akárcsak egy gazdag család palotához hasonló nyaralója. Csak itt sokkal csúnyább dolgok zajlanak.

A kulcs elfordult, a motor felbőgött, a kocsi pedig elindult. Nem szóltunk egymáshoz. Nem néztünk egymásra. Elvégre semmi közünk nem volt egymáshoz. Én az ablakon bámultam ki, a tájat kémlelve, míg ő az utat vizslatta.

Az autó egyenletes zötykölődése miatt, akaratlanul is elálmosodtam, de nem aludtam el. Minden pillanattal tisztában voltam, amit a járműben töltöttem. Fejemet az ablaknak döntöttem és lehunytam pilláim. Hallgattam, ahogy a kavicsok szinte sercegnek a kerekek alatt, ahogy a betonon haladtunk. Hallottam, ahogy a szél a fákat cibálta, a motor egyenletes zúgását, ahogy a levegőt vettem, még a szívem dobbanásait is. Elképzeltem, ahogy Yoonji, a húgom is itt ül mellettem. Ahogy kezét a karom köré fonja, félig rám fekszik és békésen alszik. Aztán felkel, mikor elkezdem kiseperni a haját a szeméből. Hatalmas, fekete szemeivel felnéz rám, és elmosolyodik.

− Mikor érünk oda? – Hangja olyan valóságos, mintha tényleg mellettem ülne. Szemeim kipattannak és fejem az ülésre kapom. Szívem hevesen ver, leizzadtam és abban is biztos vagyok, hogy az amúgy is sápadt színem, most még inkább hasonlít egy hulláéhoz. Másodpercekig meredek a sötét ülésre, ahol nem ül senki.

− Minden rendben? – pillant hátra a tükrön keresztül a sofőr.

− Igen – mondom, meglepő határozottsággal.

− Biztosan?

− Az igen, az igen – felelem epésen. Előveszem a telefonom, hogy megnézzem, hány óra van. Nagyjából öt perc és ott vagyunk.

A hátralévő időt azzal töltöm, hogy lenyugtassam magam. Vajon meddig lesz ilyen? Örökké gyötörni fog a bűntudat? Megszűnik valaha ez az érzés? Vajon lehetek ismét boldog?

Ahogy az autó megáll, kipattanok, kezemben minden holmimmal és a helikopter felé kezdek lépkedni. Egy lány ül benne, kissé túlságosan is passzos ruhában. Mikor meglát, széles mosollyal int felém. Viszonzom – a mosoly kivételével −, és behuppanok mögé, bekötve az övet, felvéve a sisakot, szorosan a táskámba kapaszkodva.

− Szia, én Jisoo vagyok! Én vagyok az összeköttetés a Sziget és Szöul között. Ha bármikor fuvarra lenne szükséged, hívj és máris repülök. – Hátranyújtott egy névjegykártyát, amit egy bólintás kíséretében a táskámba mélyesztettem.

− Yoongi – kötöttem még az orrára a nevemet, ha már a sajátját elárulta.

− Örülök! – mosolygott ismét. Megnyomott pár gombot, néhány kapcsolót átbillentett a másik oldalra, majd megszólalt: − Indulhatunk? – Bólintottam, mire ismét megnyomott pár gombot, mire a propeller mozogni kezdett. Először lassan, majd egyre gyorsabban. Megragadott egy kart és pár pillanat elteltével már a levegőben voltunk. Nem féltem a magasságtól, de ez az újfajta érzés mégis a torkomba késztette a szívemet. Ujjaim elfehéredtek, ahogy a táskát szorítottam, ennek ellenére csodálattal bámultam az alattunk elterülő tájra.

Az erdő egyre kisebbé vált, a fák, mintha gombostűk sokasága lett volna, s az Intézet egy pici, fehér folttá lett. A nagy és fehér épület, ami megannyi fiatalt sakkban tartott, most egy aprócska pont volt, amit csak el kellett volna taposni. Elmosolyodtam a gondolaton. Jó is lenne, ha ennyin múlna.

Lassan a Sziget is kirajzolódott.

Vajon a valóságban mekkora lesz a félsziget? Tényleg olyan fényes Szöul? Vajon hol fogok lakni? Egy ócska, eldugott raktárban, elzárva mindenki elől, vagy emberek között?

Most kérdőjeleztem meg mindent, mintha ez a pár perc megválthatta volna a sorsom.