Nigel

6.1K 399 117
                                    

 Tudtam, hogy nem kellett volna otthon hagynom, de hívott a munka. Apám kérésére, én hülye, katonának álltam, mert azt hittem, hogy nyugodt munka lesz mivel ők már sose mentek sehova az elmúlt két évben. Max portyázgatni, de most fordult a kocka... Adriata unalmában kitalálta, hogy leigázza a legközelebb eső kisvárost. És mivel a királynő parancsának ugye nem lehet ellenállni, be kellett mennem. Nem is érettem, miért kell edzenünk, hiszen az emberek olyan törékenyek, még egy angyal gyerek is elbánna velük. Mégis edzenünk kellet, és hogy miért? Drága királynőnk kitalálta, hogy igazságos támadást indít, ezalatt meg azt érti, hogy nem repülhetünk és nem dobhatjuk le a magasból az embereket. Szemtől szembeni harcot kell vívnunk, hogy nekik is legyen egy kis esélyük. Bár amilyen nyeszlettek, kétlettem, hogy nyerhetnének.

A kiképzés keményebb volt, mint hittem. Egész nap futottunk a tűző napon, a szárnyainkat pedig egyáltalán nem használhattuk. Mindenhova gyalog kellett mennünk, a nap végére meg már alig álltam a lábamon. Sose gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó gyalogolni, sőt szerintem életemben nem használtam ennyit a lábaim. Persze, voltak, akik nem bírták ki, hogy ne használják a szárnyaik. Nekik hátrakötötték őket és úgy kellett edzeniük. Így hát érthető, hogy a nap végén megváltás volt szárnyra kapni, és hazarepülni. Még szerencse, hogy nem gyalogolnom kellett, mert akkor sose értem volna haza. Siettem, már lemenőben volt a nap, és Picúrt egyedül hagytam a mezőn kaszálni. Ahogy ismerem, pedig az lett volna az első lépése, hogy elszökik. Hihetetlen, milyen makacs ez az emberlány. Persze, hogy nem találtam otthon. A mezőkről már hazaküldték a szolgákat, de a kabinjában se találtam. Elfogott az aggodalom, és csak reméltem, hogy nem kezdett ki az anyámmal. Megnéztem abban a szörnyű kamrában is, de hála az égnek, nem volt ott.

-Apu?

-Hm?

Nézett fel az újságból, amit olvasott.

-Hol van Picúr?

Tettem fel a kérdést, mire összeráncolt homlokkal a gondolataiba meredt.

-Utoljára a mezőkön láttam... Makacs egy jószág...

Csóválta a fejét, de még mielőtt közbevághattam volna, folytatta.

-Azt mondta, hogy nem tud dolgozni, úgyhogy kicsit megleckéztettem, de még sose láttam ilyen vad tekintetet. Mintha saját magával küzdene a lelkében. Kicsit összetört, nem gondolod?

Nézett rám, gondolatoktól felhős tekintettel.

-De...

Motyogtam, hisz igaz volt, amit mondott. Még sose viselt meg egy ember szenvedése sem, de ő mintha más lenne. Könnyedén megütnék bárkit, de őt fáj... Az arca és a tekintete is, mintha egy régi emléket idézne bennem. A legbosszantóbb pedig az, hogy nem tudom honnan.

-De mond már el, hol van!

Emeltem fel a hangom. Meg akartam találni. Valamiért nem akartam, hogy elszökjön. Persze ez történt.

-Amikor visszaértem a mezőre, már nem volt ott. Kérdeztem szép szóval az egyik öregembert, akivel még azelőtt beszélgetett, de nem akart válaszolni.

Mesélte, majd elnevette magát.

-Persze végül kiszedtem belőle. Azt mondta, hogy ő figyelmeztette, de nem hallgatott rá. Kereket oldott, fiam...

Nevetett, mintha ez olyan vicces lenne, majd újra az újságba mélyedt.

-Kísértetiesen hasonlít Felíciára, nem gondolod? Ha nem tudnám, hogy halott, még talán azt is hinném, hogy... Hé, most meg hova mész? Nigel, fiam, hova mész?!

LÉLEKBEN SZÁRNYALOK - BEFEJEZETTWhere stories live. Discover now