Back to the Past [Harry Styles FANFIC] - befejezett (2013)

12. fejezet: Ez történt 9 éve

ÉVEKKEL EZELŐTT

Csodás reggelre ébredtek Holmes Chapel lakói, hiszen a nap melegen sütött, a madarak csiripeltek. Az utcán egymással beszélgettek az éppen akkor dolgozni induló szomszédok. Minden olyan volt, mint egy igazi, angol kisvárosban.

Különösen egy kislány örült ennek a napnak, hiszen ez volt a nyári szünet első napja. Korán felébredt, még hozzá kell szoknia, hogy most pár hónapig nem kell korán kelnie, ezért nyugodtan lustálkodhat, amíg csak kedve tartja. Felpattant az ágyából, és lerohant a fa lépcsőn. Sietve szedte a rövid, de annál vastagabb lábait, és mikor leült a konyhában az apja mellé, nagy levegőt vett.

- Miért vagy fent ilyen korán? – kérdezte a férfi, aki a reggeli lapot olvasta – Ma már nincs iskola.

- Tudom, apa. De ma Harry, és én kimegyünk a parkba, a kispatakhoz játszani.

- Caroline, édesem... - szólalt meg a gyönyörű, hosszú, barna hajú nő, aki eddig a reggelivel babrált.

- Anya! Mondtam, hogy szólíts Carrie-nek!

- Bocsánat. – nevetett a nő – Tehát, Carrie! Mikor szeretnétek kimenni?

- Harry azt mondta, hogy még délelőtt. Azt is mondta, hogy van egy meglepetése. Biztos a szülinapi ajándékom.

- Az csak jövő héten lesz.

- De anya. Harry-ék elutaznak nyaralni jövő hétfőn, és egy hétig haza sem jönnek.

- Ez igaz. – ismerte el a nő.

- A cégnél az embereknek fele ennyi eszük lenne, mint neked van, akkor nem mennénk lassan csődbe. – szólalt meg az apa nevetve.

Az anya leült az asztalhoz, és együtt megreggelizett a család. Alig, hogy végeztek, megszólalt a csengő. A kislány úgy pattant fel, és úgy indult meg az ajtó felé, mintha puskából lőtték volna ki.

- Mehetünk? – kérdezte az ajtóban álló göndör hajú, zöld szemű kisfiú.

- Persze. – bólintott a duci kislány – Elmentünk! – kiáltott be a szüleinek.

- Okosan közlekedjetek, és érjetek haza délre! – kiáltott az anya.

A két barát felült a biciklijére, és a park felé vették az irány. Pontosan oda, ahol szinte minden nap játszottak. Mikor odaértek, ledobták a biciklijüket a patak partjára, és kicsit odébb leültek.

- El sem hiszem, hogy nyár van! – mondta a kisfiú.

- Én meg azt, hogy nem leszel itt a szülinapomon. – sóhajtott szomorúan a kislány.

- Jaj! – ugrott fel a kisfiú.

- Mi a baj?

- A meglepetésről elfeledkeztem. Mindjárt visszajövök. Maradj itt! El ne mozdulj innen. – hadarta, majd felpattant a biciklijére, és elszáguldott.

A kislány magára maradt a patak partján, ezért unalmába elkezdett kavicsokat dobálni.

- Nahát! – egy hang szólalt meg mögötte, amitől összerezzent – Duci Carrie egyedül szomorkodik? Hát hol hagytad a barátodat?

A kislány mögött egy szőke fiú állt, aki már elsős koruk óta csúfolta a kinézete miatt. Csak akkor nem merte őt bántani, ha Harry a közelbe volt. Tőle tartott egyedül, sokszor próbált barátkozni vele a fiú, de Harry még csak szóra sem méltatta.

A fiúval ott volt még egy másik is, plusz két lány. Ők esztelenül vihogtak az előbbi mondaton.

- Nem vagyok egyedül. – mondta a kislány, aki mindig is bátran kiállt magáért.

- Biztos, hogy a képzeletbeli barátjára gondol. – sipította az egyik lány.

- Harry mindjárt visszajön!

- Ki mondta azt neked? Lehet, hogy ő küldött. Mert már neki is elege van a kövér pofádból.

- Ő nem mondana ilyet. – kiabált a kislány, és már a sírás hatásán állt – Hazudsz!

- Minek neveztél? – kérdezte dühösen a fiú, és közelebb lépett a kislányhoz, majd egy jól irányzott mozdulattal ellökte, egyenesen bele a patakba. A kislány beverte a hátát, és a fejét is, mindene tiszta víz lett, de ő még ezután is felállt.

- Nem volt elég? – kérdezte a tettes.

- Biztos nem fájt neki, mert a nagy hája visszafogta az ütést. – nevetett a másik lány is, majd közelebb lépett, és egy nagyot rántott a kislány ruháján, ami hatalmas reccsenéssel elszakadt. A rongyok alól kikandikált a csupasz bőre, és a testének olyan részei, ami másra nem tartozott. A megszégyenített, és bántalmazott lány összeomlott, és a sárban fekve sírt. A négy bántalmazója egyre hangosabban nevetett, és szapulták őt. Majd egy idő után megunták, és magára hagyták.

A kislány kapott az alkalmon. Felkelt a földről, megigazította elszakadt ruháját. Többször körbenézett, és kereste barátját, aki nemrég megígérte neki, hogy sietni fog, de a fiú nem volt sehol. A lány felült a biciklijére, és egyenesen haza tekert.

Az utcán elhaladva, nem messze a parktól látta a bandát, aki rátámadott. De már egyel többen voltak, ugyanis ott állt köztük a kislány legjobb barátja, Harry. Őt csak hátulról látta, de ezer közül is felismerné göndör fürtjeit. Mindannyian nagyon jól szórakoztak valamin, talán pont azon, ami vele történt.

A kis Carrie hazaérve ledobta a biciklijét a ház előtt, és berohant a házba. A szobája felé vette az irányt, de ahhoz el kellett haladnia a konyha előtt, ahol az anyja tartózkodott.

- Mi történt kicsim? – rohant hozzá a nő, de a kislány csak sírt – Carrie!

Ennek hallatán felkapta a fejét, letörölte a könnyeit, és komolyan az anyjára nézett, majd csak ennyit mondott:

- A nevem Caroline!

Felszaladt a szobájába, és az ágyára roskadt. Megalázottnak, és rossznak érezte magát. Mindenért csakis saját magát hibáztatta. Azért, ahogy kinézett, és legfőképpen azért, mert barátjának tekintette Harry-t. Meg akart halni. Sőt, már lehet, hogy meg is halt. Legalábbis a lelke biztosan.