Back to the Past [Harry Styles FANFIC] - befejezett (2013)

20. fejezet: Úgyis erősebb

Este elég későn értem haza, mert még bementem egyet sétálni a belvárosba. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, és gondolkoznom kellett. Dona, és apa már aludtak, mikor hazaértem, így szerencsére nem vették észre rajtam, hogy eléggé kikészültem. Meglehetősen gyorsan el is aludtam, hiszen az előző éjszakám sem volt valami kellemes.

Kedden jóval ebéd után ébredtem fel, és szerencsére senki sem volt otthon, így nyugodtan készülődhettem a munkába. Alig, hogy el akartam indulni, csengettek.

- Szia! – köszöntem meglepetten az érkezőnek – Mit keresel itt?

- Érted jöttem. – lobogtatta meg a kezében a slusszkulcsot.

- Megvan a kocsid?

- Igeeeen! – ugrált örömében Annie – Legalább mindig el tudlak vinni dolgozni, és mehetünk bárhová.

- Szuper! Hozom a cuccomat, és mehetünk. – beszaladtam a szobámba, felkaptam a táskámat, és már mentem is vissza Annie-hez – Induljunk!

Imádtam az új kocsi illatát, így mélyeket szippogattam a levegőbe, mikor már barátnőm mellett ültem. Évek óta gyűjtött egy kocsira, és most végre meg tudta venni.

- Tegnap elmentem az anyjához! – bukott ki belőlem a mondat. Valakinek, muszáj volt elmondanom. Dona-val nem beszélhettem erről, mert bármennyire is megkedveltem, és megbízok benne, tudom, hogy első dolga lenne elmondani apámnak.

- Kinek az anyjához?

- Harry-éhez.

- Tessék? – meglepettségében félrerántotta a kormányt, és majdnem belement a szemben jövő kocsiba.

- Figyelj már oda!

- Jól van, na! Nem vezetés közben kellene sokkolnod! És mi volt?

- Semmi különös. – vontam vállat.

- Hát persze...Akkor fel sem hoztad volna a témát.

- Na jó... - mély levegőt vettem, és belevágtam a történetbe. Elmeséltem neki mindent, egészen az anyámig.

- És anyukád be is ismerte? – csodálkozott.

- Igen! Tudta, hogy tudom az igazat, és nem tagadhatja le.

- Ez gááááz! – húzta el a száját.

- Az. Ezzel minden megváltozott, érted?

- Mi minden?

- Eljött hozzám, Annie! Beszélnünk kellett volna. Gondolj bele, lehet, hogy ha akkor anyám engedi, hogy találkozzunk, nem megyek át azon a sok szenvedésen.

- Caroline...lehet, hogy elment hozzád, de akkor is bántott, vagyis bántatott...már ha létezik ilyen szó. Ez mégsem olyan megbocsátható dolog.

- Tudom, de te is tudod, hogy azért törtem össze, mert elhagyott, és azt hittem, hogy nem kíváncsi rám.

- Egy így oké, de...

- Tudom, hogy mire gondolsz.

- Nem. Nem tudod. Mert te észre sem veszed magadon.

- Mit?

- Azt, hogy bármi áron meg akarsz neki bocsátani.

- Mi? Dehogy!

- De igen! – szólt rám erőteljes hanggal – Most is mindent bebeszélsz magadnak, csak hogy jobb színben tüntesd fel magad előtt.

- Ez...ez nem igaz.

- Dehogynem! – mondta, majd leállította a kocsit a Rose parkolójába, és kiszállt, én pedig követtem – A hülye is látja rajtad, hogy nem is utálod.