Simon mondja...[Befejezett💙 ]

11

Dany

Úgy szedem a lábam, mint még ezelőtt soha. Legalábbis, szeretném ezt hinni, az adrenalin pedig kellő kezdőlöketet ad, de a bizonytalanság horgonyként húz visszafelé. Remegek egész testemben, méghozzá nem is egy okból, hiszen a félelem mellett dühös is vagyok. Rettenetesen dühös, mert Simon ezt teszi velünk, és ezen az sem változtat semmit, hogy megtudtam miért. Az egész! Az egész egy nagy rakás szar! Én, sajnálom őt! Mert, ami vele történt, több mint kegyetlenség volt, és a szívem vérzik érte, de ez akkor sem jogosítja fel arra, hogy most velünk ezt a játékot játssza. Mi szenvedünk mások bűne miatt! Simon csak egy egyszerű pszichopata sorozatgyilkos, ez az egész pedig nem fair! Talán gyerekes gondolat az életben mi az, ami fair és mi nem, vagy inkább idealista, de képtelen vagyok érzelemmentes nyugodtsággal a partvonalról szemlélni, mikor a hullámok így is csapkodnak a fejem felett.
Azt akarom, hogy ez az egész mással történjen meg, hogy más élje meg a félelmet, amivel idáig minden egyes nap szembe kellett nézzünk, hogy más meneküljön az őrült osztálytársai elől! A régi életemet akarom. Ahol az életben maradásért másféle dolgokat kellett tegyek, mint például ötösöket szerezni. Újságot írni, templomba járni, jó gyereknek lenni! Ezt akarom!
Biztos ez?
Nem. Kicsit sem, szinte már bűzlik a hazugságtól, mert nem. Egyszerűen, csak nem. Rickyt nem adnám vissza, szükségem van rá. Nélküle el sem tudnám képzelni a napjaimat. Ezért meg kell tudnunk oldani, de ahhoz fókuszálnom kell. Nem veszíthetem el az eszem. Menni fog. Eddig is ment, és a megoldás már itt van egy karnyújtásnyira: el kell égetnünk a naplót, amit nem csak egy vacak öngyújtó segítségével tudunk megtenni. Öngyújtó az egész világ, tartja a mondás. Vagy. Oh, nem. Nem. Az sörnyitó. Sörnyitó az egész világ.
Felcsillan a szemem, mert a megoldás egyszerű. A kémia szertárban bármit véghezviszek, ha adnak egy kis időt. Ott még Bunsen-égő is van, tehát gyufának is kell lennie. Vagy, akár olyan alapanyagoknak, amikből simán tudok valami égő-maró vegyületet összehozni. Igaz sosem csináltam még ilyet gyakorlatban, de az elmélet meg van, mivel nem kevésszer kellett a kémiaversenyekre.
A mély levegővétel, és ez a kellemes gondolat, hogy ilyen egyszerű is lehet azért képes kicsit lenyugtatni háborgó lelkem. Már, amennyire ez lehetséges, hiszen az előbb valaki sikítása penge módjára hasította a levegőt. Az pedig, hogy csak egyszer hangzott fel, sok mindenre enged következtetni. Az ösztöneim azt súgják, meneküljek, de a bennem lévő emberség, keresztény neveltetés más felé kacsint. Halványan érzem magamban a két ellentétes akarat összecsapódását, de egészen addig nem tudom, mit teszek, amíg lábam magától nem mozdul. Hirtelen indulok el lefelé a kémia teremhez, a lépcsőre hatalmas slanggal lépek, így a hátszél meg van ahhoz, hogy tökéletes szuperhős landolással érkezzek alá, ami többnyire ezt takarja: hogy az utolsó lépcsőfokon megcsúszik a lábam, és arccal tompítom az esést, mint valami részeg fóka szilveszter másnapján.
Orromba éles fájdalom csíp, ami másodpercről másodpercre egyre mélyebbre hatol. Látásom elhomályosodik könnyeimtől, miközben az agyamban csak az hullámzik oda-vissza: egy tízes skálán vajon mennyire pontoznák ezt a "Szerencsétlenek Olimpiáján"? Saját véremtől ragacsos ujjaimmal keresem a kapaszkodót, de mikor jó pár elvétett próbálkozás után rámarkolok a korlátra, a csúszósságának hála hamar seggre ülök. Megint. A fémes íz szétárad nyelvemen, köpködve törölgetem ruhámba mindenem, amit érek, mikor megakad szemem a hosszú, göndör hajszálakon.
Egyszerűen csak megfagyok a látványtól. A korlát, amit az előbb tapogattam, a lépcső, amin megcsúsztam, mind vértől mocskosan vöröslik fel a hold beszűrődő fényében. Ivanka szétvert fejjel alig egy fél méterre tőlem hajlik a forduló korlátjára. Szeme üveges, tágra nyílt szájából itt-ott hiányoznak a fogak, fejéből egy hatalmas darab leválva nyitja fel pépes elméje tartalmát. A hajánál fogva addig verték a fejét a korlátba, amíg a feje fel nem nyílt.
Reszketve visítok fel. Hátam a falhoz simulva akadályoz meg a további hátrálásban, különben magam sem tudom meddig kúsztam volna visszafelé. Az epe hamar átveszi a vér kelletlen ízét, émelyítő gyorsasággal tör magának utat torkomon keresztül, és egészen addig sikerül lent is tartani, amíg rá nem jövök arra: kezem nem csupán vértől, hanem pépesedett agyvelőtől is tocsog.
Mintha elszívnák előlem a levegőt, úgy kapkodok utána. A sav marja torkom, saját öklendezésembe borulva próbálok odébb mászni, de a sötét utolér. Foltokat látok, a mellkasomban hancúrozó szív pedig úgy érzem, felrobban. Melegem van, majd abban a pillanatban reszketve húzódom össze, mert a hideg végigzongorázik testemen.
- Dany? - A hang tompán jut csak el hozzám, de ösztöneim működésbe lépve felriasztanak. Mintha egy kapcsolóval lecsapnák az áramot. Hirtelen felpattanva keresem meg a forrást, Edgar.  - Ivanka... Te? Te!
- Nem én voltam! - vágom rá, de tekintetéből könnyen kiolvashatom, hogy bármit mondhatnék. Itt állok nyakig véresen, kezem könyékig fürdik az agyvelőben. Fordított esetben én sem hinnék neki. De most nem fordított eset van! – Itt találtam!
- Te és Colemann... Ti vagytok! – Kiabálja el magát, miközben hátrálni kezd. Én ösztönösen a fejemet ingatom, kétségbeesetten emelem a kezem a magasba, mintha megadnám magam, de hatástalan. - Tudtam. Tudnunk kellett volna már az elején!
- Edgar! Így találtam! Figyelj rám! Edgar! - Reszketve teszek felé egy lépést, de az ösztön újra közbeszól, elég rá néznem, hogy tudjam: ha közelebb megyek, akkor azt nagyon meg fogom bánni. - Edgar! Tudom, miként lehet véget vetni ennek! Hallgass meg kérlek! Segítened kell.
- Én is ezt mondanám a helyetekben... Ivankát is így csalogattad magadhoz?! Nem, Tate... Belőlem nem eszel! - Elfut. Még csak esélyem sincs követni, de nem is akarom. Hogy gondolhatja?! Hogy én? Én még egy szkander versenyt sem lettem volna képes megnyerni ellene! Nem, hogy lefogni, és utána még ezt tenni vele. Pár másodperc, és nem több. Meg sem lepődöm telefonom őrült rezgésébe, de olvasva mégis nyomot hagy: "Tate és Colemann! Ők a gyilkosok!".
- Ne... - suttogom kétségbeesetten, mert most illant el az utolsó reményem arra, hogy segítséget szerezzek. Teljesen mindegy, hogy van-e bizonyítékunk a másik ellen, vagy sem. Ezen már semmi sem segít. Egyedül maradtam. A félelem könnyedén elhomályosítja elmém, kétségbeesésem mértéke pedig csak növeli ezt a gyilkos ködöt, ami egyszerű reménytelenségben csúcsosodik ki. A helyzet az, hogy hiába intézzük el Simont, egy gyilkos mászkál közöttünk, ha nem több. Erre megoldást találni? Én nem tudom. Be vagyunk zárva, és egyre csak fogyunk. Fegyvertelenül. Mert a hülye baltát a hülye Daniel hülyén otthagyta. El kell jutnom a kémia terembe, elő kell készítenem a terepet Rickynek, ott sok a lehetőség. Még szerencse, hogy itt van két sarokra, nem igaz? De. Ja, nem. Nem. Persze, hogy nem! Fenébe is!
Sokkal óvatosabbnak kell lennem, mint ezek előtt. Lehet szimpla paranoia, de a meggyanúsításommal még csupaszabbnak érzem magam, mint eddig. Az egyetlen gondolat, ami épelméjűségemet a víz felett tartja, hogy Rickyt is bánthatják. Hogy nem tudom, mi van vele! Számít rám, ezért muszáj. Előre. Menni. De az a fránya motoszkálás nem hagy békén nyugodni! Nem mehetek a lépcsőn, mert nem tudom ki lát meg, és az hogyan reagál majd le. El kell kerülnöm mindenkit, és inkább Jonah banális szeánsza mellett próbálok ellopózni, mint az ismeretlen hangok forrásától pár méterre. Így is zeng a szektás sallangtól az épület ezen szárnya. Borsódzik a hátam, kiráz a hideg a latin és héber kifejezéseitől, mintha fogalma sem lenne milyen nagy szavak is ezek, hogy milyen mély jelentéssel bírnak! Abba bele sem akarok gondolni, hogy Simon beköszönésével pontot tehetek a bennem gyúló vitára, miszerint létezik-e paranormális vagy sem. Ki tudja, hogy mit kántál, és mit hoz ide?
Hátam a falnak vetve csúsztatom magam olyan halkan, amennyire csak lehetséges. Törött orrom kitölti a fűszerek egyvelegének erős illata, szinte csavarja, de a tüsszögést könnyen megállom, mivel rettenetesen fáj még a gondolata is. Arról nem beszélve, milyen végzetes hiba lehetne, amit nem engedhetek meg magamnak.
Belesek a résnyire nyitott ajtón, ahonnan legalább száz gyertya pislákoló fénye kacsint rám vissza. Émelyítő szagok terjengnek a levegőben, festékszóróival tele rajzolta a hófehér falakat, ablakokat. Számomra nonfiguratív jeleknek tűnnek, de Rickynek és a horrorfilmjeinek hála, már nem teljesen idegenek.
- Gyerünk! - hagyja abba a kántálást kétségbeesetten a fiú, aki egy hisztiző kisgyerekre hasonlít most már a legjobban. - Mindent jól csinálok! Nézz felém, oh nagy mester! Hű szolgád felé! - Hangja elcsuklik, a kezében lévő kést újra végighúzza tenyerén, majd ismételten elkezdi a latin és halandzsa szövegeket. Ökölbe szorított kezét a kis rituálés kehely fölé emeli, belecsepegteti vérét, majd számomra ismeretlen alapanyagokat dobál bele.  Az egész kép rémálomszerűen ismétlődik. Ezt csinálta már egy órával ezelőtt is!
- Fájdalom. Ez jó... Ez jó! - Hátracsuklik. Ijedten rándulok meg, mert egyetlen pillanat alatt valami megváltozik. Fázom. Vagy ez csak miatta van? Már én sem tudom! - Ezt akarod, ugye? Fájdalom. Hallak. Igen, hallak! Igen, mester! Beszélj hozzám!
Én semmit sem hallok szívem végtelenül heves dobogásán kívül, a vér szinte pulzál fülemben. Miről beszél ez az idióta?! Lehetetlen, hogy elérjen bármit is ezzel az idióta játékkal! Lovecraft egy író volt, nem pedig szektatag. Ez annyira abszurd!
- Igen! Ősi lény! Igen... Gyere... - Jonah hátra veti fejét, karját kitárva egy világot magához ölelő hippihez is hasonlíthatna egy másik életben. - Gyere! Várlak. Igen... Sújts le! Igen! Mindent megteszek neked! Mindent!
Egy pillanat kell csupán, a kés pengéje villan a gyertyák pislákoló fényében, még egyszer utoljára felnyög, ahogy mellkasába fúrja, majd pedig egyszerűen csak eldől.