Simon mondja...[Befejezett💙 ]

12

Dany

- Ugyan, Daniel... - nevet fel viszonylag tiszta tónussal Esther, mikor lihegve húzom meg magam a mosogatók és szárítók rejtekében. Kezemben ugyan ott szorítom a kést, de vajmi keveset érek vele, mondhatnám azt is, hogy igazából még az idegeim megnyugtatásának sem jó. Ezt pedig ő is tudja. Sőt, elég lenne rám nézni, és bárki megállapíthatná. Nevemmel játszadozva dudorászik már percek óta, mint aki ráér, hívogat és várja a feleletem. Ütőjével látszólag véletlenszerűen csap le a berendezési tárgyakra, de le merném fogadni, hogy többnyire engem sejt mögöttük. Valahogy az egészben az a legrémisztőbb, hogy Esther nem tűnik elmebajosnak, legalábbis nem olyan módon, mint Adam, akinek tompa dörömbölését még most is hallom a hűtő felől. Esther őrülete sokkalta mélyebb, mintha valami régóta feltörni vágyó lény nyerne magának teret. Nem is értem, hogyan nem vettük eddig ezt észre? Pedig Haydennel kezdődött minden. Egy szemernyi megbánás sem volt benne, már akkor hangoztatta a hülyeségét, de akkor olyan elvetemültnek tűnt, mint Jonah és Ctuhulhu.
- Tudod, Daniel - fonja karba kezét, mire késztetést érzek előbújni, hogy a képébe üvölthessem a véleményem. Mindent vissza akarok neki adni, amit az évek során elszenvedtem mellette, és azt is, amit mások. Zoet kivéreztette. Ivankát ő törte szét! Marie és Leah! Hayden! És ki tudja még ki! - Te sem bújhatsz el előlem. Te is bűnös vagy, de neked nem vázolom fel, tudod te a nélkül is, Isten mindenható és feltétlen szeretete megbocsájt. Mindent megbocsájt nektek, kárhozottaknak, bűnösöknek!
Esther retorikai képessége mindig is példás volt, ha valami olyan dologról kellett előadást tartania, amit szívből tudott csinálni. A tónusa most is ismerős, szinte magam előtt látom kézmozdulatait, amivel csak erősíti a hatást, de valahogy mégis más. Most ez teljesen más, talán azért, mert kivételesen engem akar meggyőzni? Nem partnerek vagyunk ebben, én vagyok a térítendő. 
- Isten angyalává tett, hogy rendet teremtsek köztetek. Olyan vagyok, mint egy Igazságosztó! Küldetést kaptam tőle! Tőle. Akitől te, Daniel... Igen, te. A tökéletes, patyolat, hibátlan Daniel Tate, sosem kapott választ. Te, a legtökéletesebb emberi lény, akit egy angyal külsejével áldottak meg... A közelembe sem érsz! - Mély sóhaja fájdalmasan tör fel torkából, vagy talán inkább sajnálkozva? Nehezen tudnám megkülönböztetni, a szavai pedig amúgy is elvonják figyelmem minden másról. Így vélekedett volna rólam egész idáig? - Isteni fénysugár lehetett volna belőled. Te lehettél volna a Kiválasztott! Akár korunk Messiása, aki elhozza nekünk a békét! És az én férjem, akit hűen szolgáltam volna az Szent írások szerint! Együtt megmenthettük volna a világot, de te az utolsó próbatételednél elbuktál, mert az ördög megkísértett téged, mint Krisztust a pusztában. A diabolosz, kinek neve ebben az évszázadban nem Beliál, nem Belzebub és nem is Azazel. A neve Ricky Colemann! Megfertőzött téged, fajtalankodtál vele ki tudja hányszor! – Kikérném magamnak a dolgot, ha éppen nem mással lennék elfoglalva, de azért gondolatban hozzáteszem, hogy én igenis számon tartom, mert ez mindig alkalom. - De nincs mitől félned Daniel, mert én feloldozlak bűneid alól. Feloldozlak, ahogyan a többiekkel is tettem. Isten előtt térdelve veheted majd számon bűneid végtelen lajstromát!
- Ne merészeld a nevét a szádra venni! - kiáltom a képébe, miközben kezemet lendítve megismertetem egy serpenyő ízével. Igaz a filmekből ismert komikus hang valahogy elmarad, de legalább az eredmény sem igazán a várt állapotokat vázolja fel. Nem, hogy nem ájul el, még csak el sem esik, tántorogva fogja az ütésem helyét. Dühömet határtalannak érzem, de úgy tűnik, ettől még nem leszek Hulk. Nem érdekel, hogy mit mond rólam, mit gondol és miért! - Rickyt hagyd ki ebből! És ne merészelj róla így beszélni, vagy akár hozzá érni, mert bármire képes vagyok, hogy megvédjem tőled! - Valószínűleg sokkalta hatásosabb kijelentés lenne, ha közben nem reszketnék, mint a kocsonya, de ez nem változtat azon, hogy komolyan gondolom. Ne akarja kideríteni, mit tennék érte meg, mert rettenetesen meglepődne.
Az ütőt kirúgom kezéből, majd nekifutva próbálom őt vállal hátralökni a fortyogó kondérok felé. Nem hittem volna, hogy sikerül, de Esther akkorát tanyázik lerántva a tűzhelyről Adam levesét, hogy az egész földszint ismét beleremeg. David nyelve egészen a cipőmig úszik, ahogy elönti a forró víz a konyha kövét, a legrosszabb szóvicc pedig nem is jöhetne elő jobb helyzetben, mint a mostani. Nem akarom elhinni, hogy a "cipőm talpát nyaldossa" az egyetlen értelmes gondolatom azon kívül, hogy még most is képes vagyok aggódni Estherért: nehogy leforrázza magát. Komolyan, néha úgy érzem, hogy nagyon rosszul lettem összerakva.
A lehetőséget viszont most nem szalasztom el. Esther a földön leforrázva sikongat, az ütője messzire repült, ellenben nekem dolgom van. Lezárni ezt az egészet, segíteni Rickynek, mert Ricky életben van. Az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos vagyok, hogy életben van, mert ha nincs, akkor többé semminek sincs értelme. Semminek ezen az ég egy adta világon.
- Nem érek rád és az idióta tévképzeteidre! Hálával tartozom Rickynek, és valamilyen módon még Simonnak is, hogy felnyitotta a szemem... Tudod, mi lett volna a pokol? Melletted leélnem az életem! – sziszegem.
- Simon nem létezik! - üvölti, ahogy feláll. A víz alig kapta el, de csúszkálva keresi egyensúlyát. - Ez az egész mind csak a te agyadban van, Daniel! Lehettél volna az, aki most én! Lehettél volna Isten Igazságosztó Angyala!
- Igen... Tényleg lehettem volna az, aki most te vagy... - Pillantásom borzadt. Már-már rettegő. - De Ricky megmentett. Ő volt az én angyalom - lehelem újult erőre kapva. - És eljött az ideje, hogy ezt visszafizessem neki.
A kezem ügyébe kerülő tárgyakkal sorozom őt, mindegy mi az - egy sószóró vagy fakanál -, a lényeg a folyamatos zavarása. Elég nekem pár másodperc, hogy kikerülve az exemet az oldalsó ajtón kiszáguldva végre magam mögött hagyjam ezt a fertőt.
A kémia terem áporodott, jellegzetes szaga általában megnyugvással tölt el, de most a szertárig suhanok, mintha nem ismernék holnapot. A lakat kinevet, de én is őt, mikor a tanári asztal egyik rejtett fiókjából előhúzom a pótkulcsot. Nem jön olyan rosszul, hogy a tanárok többsége jobban megbízott bennem, mint a saját kollégáikban, de mivel olyan sok időt töltöttünk el mindig egy-egy versenyre való készülésnél, hogy páran jogosan hívtak ’fiamnak’, így ebben nincs semmi meglepő.
Pillanatok alatt lemarom a polc tetejéről a gyufásdobozt, mikor elgondolkodva szívok ajkamba. Nem lesz ez így jó. Mármint, én nem értek ehhez a szelleműzéshez! Mi van akkor, ha nem elég pusztán a tűz, mi van akkor, ha valami más maró anyag kell? Aggodalmamban magamhoz veszek egy adag lombikot. Megőrültem. Tuti megőrültem, de elkezdek a polcok között kutatni a megfelelő alapanyagokhoz. Persze magam sem tudom, hogy mit gondolok. Egy gimnáziumi kémiai laborban hogyan tudnék előállítani karboránsavat?! Sehogy. Azt hiszem.
- Fenébe már, mit tökörészek! - csapok az asztalra ingerülten, mikor az ajtó kinyílik. Esther húsos, itt-ott megégett alakja sejlik fel a sötétben. Az ütőt lendítve vágja bele az asztalba, de már ott sem vagyok. Az üvegek szanaszét törve hullnak alá, miközben meghátrálva simítom a zsebemben lévő gyufásdobozra a kezem. A padsorok között támaszkodva megkapaszkodom, lábbal lököm rá azt a sort, ami mögött ő áll. Hallom szakadni a beépített vezetékeket, ami minden egyes személynek egy-egy konnektort biztosított a teremben, nem mintha használta volna bárki is telefontöltésen kívül bármire is.
Ingerülten morog, termetéből adódóan pedig fárad, lassul. Súlyommal taszítok még egyet rajta, de bevallom ez nagyon naiv gondolat volt, ahogy rálépek az Estheren tornyosuló padra, lábam után kapva mar a bokámba. Akkorát ránt rajtam, hogy a csapódásom pillanatában úgy érzem, a csontjaim szanaszét törnek. Karom az asztal szélének vágódik, testem horzsolásokkal teli, fejem a szék keménységét ismeri meg közelebbről, miközben a földön fetrengve próbálom magam összeszedni. A pad hallhatóan lekerül róla, az ütő pedig lendülve csattan a helyemre először, aztán másodszor és harmadszor is. Képes vagyok mindig az utolsó pillanatban odébb gördülni, majd az egyik pad alatt átcsúszva ismét távolságot tartani.
Égett szagot érzek. Halványan kúszik be közénk, mikor apró cikázó csattanásra leszek figyelmes. Hirtelen még utoljára felvillannak az égők a teremben, majd pattanva záporozik szét a neon: elektromos tűz. 
A kémiai anyagok a földön? Vagy csak egy kóbor szikra a kiszakított vezetékekből? Esetleg a Bunsen-égőből kiszivárgó gáz? Nem tudom, de a tűz pillanatok alatt egy egész asztalon szétterülve gyűjti további áldozatait. Az anyagok többsége pedig szívesen áll rendelkezésére mind a polcokon, mind a földön szétszórt: van, amelyik hatalmas lánggal segít be, van olyan, ami beszínezi azt, és van, ami óriás fénnyel égve terjeszti a lángokat.
Köhögve kerülöm ki Esther újabb próbálkozását, mikor lehetőségem lesz az ajtó közelébe férkőzni. Egyértelmű, hogy nem akarok harcolni Estherrel, nem akarom őt bántani ezek után sem, mert az erőszak vezetett ide. Mondjon bárki idiótának, hülyének és gyengének, de én nem akarok megölni senkit sem! Ezért egyszerűen megint csak ott hagyom őt a lángok sűrűjében.
- Ricky! - üvöltöm az aulában, mint valami megveszekedett, mert már nem érdekel semmi, csak ő. Van nálam gyufa, pusztítsuk el Simont. A többi nem érdekel. - Ricky!