Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

40. rész

- Marci leszel a férjem?

A semmiből ezt a mondatot hallottam mellőlem, mire odakaptam a fejem. Boris üveges tekintettel bámulta Marcit. Azt nem tudom, hogy a látványtól lett ilyen homályos a tekintete vagy a pia miatt voltak ilyenek a szemei, a lényeg, hogy majdnem látni lehetett a rózsaszín felhőket lebegni előtte.

- Ezt a kérdést szerintem nekem kell feltennem... - gondolkozott el Marcika. – Vagy nem? – nevetett, miközben kérdőn nézett rám és Boróra felváltva.

Én csak megemeltem a vállamat és olyan fejet vághattam, hogy „engem ne kérdezz, ebben a világban szerintem mindenki azt csinál, amit akar".

- Akkor nem? – kérdezte Borcsa lehangoltan. Tejóég, ez a nő tényleg megőrít.

- Holnap megbeszéljük! – kacsintott rá Marci. Tejóég, ez az ember meg csak rátesz egy lapáttal.

- Akkor jó éjszakát nektek és köszönjük a díszkíséretet! – mosolyogtam a fiúkra.

- Jóccaka csajok!

Beráncigáltam Borit a liftbe, aztán ahogy azt sejteni lehetett, be nem állt a szája és folyamatosan kérdezgetett Marciról. Még úgy is, hogy mindent elmondtam róla 2 nappal ezelőtt. Lehet, hogy nála most már a pia ezt váltja ki. Nem a mára nem fog emlékezni holnap, hanem ma nem emlékszik az előző napokon történtekre.

Mire végre sikerült az ágyba küldeni a nagyságosasszonyt, addigra már 3 óra felé járt az idő. De én ennek ellenére sem tudtam aludni. Nem tagadom, bárhogyan is szégyellem, folyamatosan Ádi közelsége jár a fejemben. Egyszer-egyszer, ha a ma este történtekre gondolok, akkor érzem a simogatását a vállamon. Ami, bevallom, nagyon jól esett. Árasztotta magából a szeretetet és a törődést, annak ellenére, hogy milyen is ő valójában. Bárcsak mindig részeg lenne. Na jó, ezt én se gondoltam komolyan.

Már 9 fele sürögtem-forogtam a konyhában, amikor Boró nyöszörögve megébredt és megörültem, hogy reggelizhetünk és nézhetünk meséket együtt, de miután láttam, hogy csak egyik oldaláról a másikra fordul, inkább leültem egyedül a tv elé. Hihetetlen, hogy néhány mese mennyire megállja a helyét még 10, 20, 100 év múlva is. Csak olyan dolgok történnek bennük, amiket az eltérő évszázadok ellenére, a mindennapjainkra rá tudjunk vetíteni. Frakk, Mézga család és Kíváncsi Fáncsi. Már csak Pom-Pom vagy a Ho-Ho-Ho-Horgász hiányzik a ma reggeli nosztalgiámból. A mese-maratonom felénél csatlakozott hozzám a nagyon másnapos Boris. Készítettem neki egy ütős 3 az 1-ben kávét, porból. Sajnos nincs erősebb, mivel én sose kávéztam még életemben, úgyhogy szegénynek be kell érnie ezzel a felvizezett löttyel. De a fejét elnézve ezt is nagyon értékelte. Ahogy az arcát tovább figyeltem, azt vettem észre, hogy picit gyűrött volt, de nem csak a párnahuzattól; rendesen meglátszódtak rajta a tegnap esti itókák.

Miután nagyjából magához tért, kérte, hogy meséljek el neki mindent a tegnap estéről, mert azon kívül, hogy felülünk a villamosra, nem dereng neki semmi. Szuper...

Mire a történet végére értem, ő már háromszor sírta el magát és könyörgött a bocsánatomért, majd megígérte, hogy soha többet nem iszik.

- Ugyan már! Ezért vagyunk egymásnak! – mosolyogtam rá. – Úristen, a legjobbat még nem is mondtam!

- Jajjjj, remélem tényleg jó lesz. Kérlek legyen jó. KÉRLEK – mondogatta, miközben érezte, hogy a legkínosabb dolgot fogom vele megosztani.

- Megkérted Marci kezét! – vigyorogtam rá, úgy, mint akinek a tablófotóját készítik éppen.