Slytherin Prince |Drarry|✔✔

első fejezet

Lassan egy hét telt el azóta, hogy a Sötét Nagyúr vereséget szenvedett a Kis Túlélő által. Bármilyen hihetetlen is, a Fiú-Aki-Túlélte végül legyőzte a gonoszt.  A Varázsvilág fellélegezhetett, már nem fenyegette őket különösebben nagy veszély.  Harry Potter pedig ezáltal még nagyobb hírnévre tett szert. Bárhogy is utálta, de el kellett viselnie, hogy  ő van a Reggeli Próféta címlapján, hogy róla beszél mindenki. Ha eddig nem súgott volna össze háta mögött az összes boszorkány és varázsló, vagy ha eddig nem ismerték volna elegen, de hirtelen minden csak róla szólt.

És ez már egy hete.

Bár valahol mélyen -egészen mélyen-élvezte is ezt a helyzetet.  Hiszen Harry Potter volt az aki mindenkit megmentett, s már ki tudja hanyagyjára győzte le Voldemortot.

Viszont az élet a Roxforton belül itt nem állt meg. Potter választhatott, vagy visszamegy s befejezi tanulmányait vagy sem. Hermione örökké tartó unszolására, most ismét a Nagyterem bejáratánál álltak. Harry tenyere erősen izzadt, szaporán vette a levegőt, mellette vörös barátja sóhajtásait lehetett hallani.

—Nos fiúk–kezdte a kis Granger lány—Végre úgy léphetünk be ide, hogy semmilyen fenyegetéstől nem kell tartanunk.  Hát nem csodás?–tapsikolt, majd barátait lehagyva előre indult a sorok között.

A Nagyterem semmit nem változott egy hét alatt. Vagyis, azt leszámítva, hogy a háború alatt elszenvedett károkat kijavították. Az asztalok ugyanúgy, egyenes, függőleges soros felosztásban kaptak helyet a kidíszített teremben. Mivel a házkupát a Griffendél nyerte, mindent arany-vörös árnyalat borított. A tanári kar asztala egy kis pódiumon foglat helyet, vízszíntesen, hogy mindent s mindenkit jól lássanak. Az asztal közepén az újonnan kinevezett igazgató, Minerva McGalagony professzor, a Griffendél ház vezetője foglalt helyet, két oldalán minden kollégájával. Harry odasanditott s elmosolyodott, gondolataiba akarva akaratlanul is a mindig  mogorva Perselus Piton és a hosszú, ősz szakállú Albus Dumbledore  emléke kúszott. Mérhetetlen gyász érzése kerítette hírtelen hatalmába a fekete hajú fiút. Hátratántorodott a sebhelyébe nyilalló fájdalomtól. Ron Weasley aggódva fürkészte a fiút.

—Harry pajtás, minden rendben?

—Persze Ron ne aggódj.–nyugtatta legjobb barátját, de közel sem volt minden rendben. — Csak menj be, én is megyek hamarosan. Jó?–azzal megfordult, s lassú léptekkel haladt az udvarra vezető ajtó felé.

A sebhelyét még mindig  kínzó  fájdalom gyötörte.  Tekintete egyre ködösebb és ködösebb lett, s már csak annyit látott, hogy a folyosó végén egy szőke hajkorona befordul, épp készül valami bántó megjegyzést fűzni, mikor minden ereje elhagyta.  A szőke hajú fiú pedig-aki az imént fordult be a folyosón-ezt látva rohanni kezdett a másik felé, miközben pálcáját előkapva elsuttogott egy Arresto momentum -ot, hogy Pottert megállítsa az esés közben.  Harry már nem volt eszméleténél, mikor a mardekáros odaért hozzá. Draco nem gondolkodott túl sokat, látta, hogy Potter nagyon nincs jó színben, ezért karjai közzé kapta és a gyengélkedőre szaladt az fiúval.  Ott, Madam Pomfrey majdhogynem összesett, amikor meglátta az ájult Harryt. Azonnal lerakadta Malfoyyal egy ágyra a beteget, s a mardekárost pedig kitessékelte.

Draco nem tudta eldönteni mi szállta meg. Mikor meglátta Harryt, valamiféle epés megjegyzést akart neki mondani, még azon is elgondolkodott, hogy ráküld egy kötöző bűbájt, vagy alkalmazza rajta a három főbenjáró átok egyikét (kivéve az imperius-t, mert az ugye nem hat a Kis Túlélőre) de mikor észrevette, hogy Potter színe lassan sápadtabb, mint egy beteg Malfoyé, ezek a csodás gondolatok egyszerre szálltak ki a fejéből. S ő már csak azon kapta magát, hogy a gyengélkedő fele rohan, karjaiban az ájult hőssel.   Valami furcsa érzés kerítette hatalmába a Malfoy örököst.  Egyszerre volt ideges, aggódó és ettől undorodott, hiszen Potter miatt érezte ezt, s megrémítette.  Épp ésszel fel sem fogta, ezért amilyen gyorsan csak tudott, lerohant a pincébe.  Elérte az elvarázsolt portrét, viszont a jelszót nem tudta.  Csendben agyonátkozta magát, majd puffogva  helyet foglalt a padlón, abban reménykedve, hogy valamelyik hígagyú hajlandó lesz arra járni. Körülbelül 5 perc után Pansy Parkinson nevetve sétálgatott Blaise társaságában a klubhelyiség felé.  Ahogy a páros észrevette a földön kuporgó szőkét, elvigyorodott. Mardekárosak lévén, azon morfondíroztak, hogy megviccelik Dracot.

—Mivan Malfoy, nem tudod a jelszót?–Blaise gúnyos mosollyal a szőke felé magasodott.  Draco izzó szürke szemeitől a kezdeti bátorsága kezdett alábbhagyni.

—Ajánlom, hogy az ördögi terveiteket most ássátok el, és nyissátok ki azt a kicseszett portrét, vagy ha nem...–Draco nem tudta befejezni, mert a Parkinson lány galád módon közbevágott.

—Ccc, Draco, hol a kedvesség? –lépett a lány Blaise mellé, majd vállára tette kezét, és körmeit kezdte piszkálni. —Én úgy vettem észre, hogy nélkülünk nem tudsz bejutni, elvárnánk legalább egy kérleket a híres  Draco Malfoytól.–Pansy hangjától a földön kuporgó fiút kirázta a hideg.  Nem hitte el, hogy tud így beszélni vele a lány!Hiszen ő egy Malfoy! Vele senki nem beszélhet így.

Draco lassan, kimérten feltápászkodott (akarom mondani felállt, mert egy Malfoy nem tápászkodik!), jeges tekintete az előtte állókra irányult. Zabinit  kirázta a hideg, félni kezdett a fiútól, viszont mellette Pansy a rémület egy csepp jelét sem mutatta. Hiszen ismerte Malfoyt s tudta, hogy amelyik kutya ugat, az nem feltétlenül harap.

—Hogy mersz így beszélni velem? Hogy mertél egyáltalán félbeszakítani Parkinson? Ajánlom nektek, hogy most azonnal nyissátok ki azt a kibaszott portrét, vagy ha nem úgy szétátkozlak titeket, hogy a darabjaitokat nagyítóval kéne keresni, ha egyáltalán maradna belőletek valami!–Draco nem kiabált.

Ijesztő nyugodtsággal nézett az előtte állók szemébe. Blaisén látszott, hogy majd szivínfarktust kap, lábai reszkettek, a szemkontaktust nehezére esett tartani, viszont a mellette lévő lány meg sem rezzent. Hirtelen átfutott rajta egy borzongás a fenyegetőzések hallatán, de állta a fagyos tekintetet. 

—Engem te ne fenyegess Malfoy!–rivallt rá a lány.

—Pansy hagyd, engedjük be jó?–kérlelte barátnőjét Blaise, de Parkinson olyan makacs volt mint egy öszvér.

—Nem! Ha azt hiszi ez az elkényeztetett kis pöcs, hogy megijedek az idióta fenyegetéseitől akkor téved! Engem nem fenyege...

—Silencio! –a folyosó végén valaki a pálcáját egyenesen a vadul hadonászó  Parkinson lányra emelte, aki elnémult, majd ijedten kapta kezeit a szájához.

Mutogatott, próbálkozott, hogy egy szót ki tudjon nyögni, mellette Zabiniben pedig elhűlt a vér, sajnálkozva nézett barátnőjére.  Dracot pedig ez mind nem érdekelte, csak egyenesen a folyosó végén álló, fekete hajú fiúra figyelt, aki, amint észrevette a sok értetlen tekintetet, meghúzta a vállát, majd csak annyit mondott:

—Most mivan, titeket nem idegesített a rikácsolása?–majd egyre előrébb sétált, Zabinire nézett, fejével pedig egyenesen a portréajtó felé biccentett, mire a srác karon kapta a még mindig  idegesen toporzékoló, tátogó Pansyt és átsétált a lyukon.

—Na, jól megcsináltad Potter, ma már biztos, hogy nem tudom meg azt az átkozott jelszót! Minek kellett beleavatkozz?–idegesen méregette az előtte álló, gyanúsan vigyorgó Pottert, aki nemrég még ájultan feküdt a gyengélkedő egyik ágyán.

Nocsak, Pomfrey egész gyorsan gyógyít...

—Ugyan Malfoy, mindketten tudjuk, ha hagytam volna, hogy Parkinson tovább beszéljen, egy Cruciatussal gazdagodott volna. Ha úgy vesszük én csak megmentettem. –vont vállat a fekete hajú fiú.

Az előtte álló Draconak pedig be kellett látnia, hogy Potternek ismét igaza volt...