Just Friends!?

Part 12

Nem is tudom mikor éreztem magam ilyen jól utoljára. Amint haza értem szinte kifosztottam a hűtőt, amivel nem kis meglepetést okoztam anyának.
- Honnan ez a nagy étvágy? - csodálkozott.
- Nebtudob - próbáltam válaszolni miközben két pofára tömtem magam.
- Csak így tovább - koncogott és leült mellém. - Jól érezted magad Joshal?
- Aha, szuper volt - nyeltem le az utolsó falatot is. Feltakarítottam magam után és felsiettem a szobámba, nem akarok bunkónak tünni, de nem bírok egy légtérben lenni a szüleimmel, szeretem őket mindennél jobban, de úgy érzem nem értenek meg igazán. Elővettem a naplóm és tökéletesítettem a rajzom Joshról. Egyszerűen képtelen voltam nem lerajzolni miközben aludt, maga volt a megtestesült nyugalom, és az is közrejátszott, hogy olyan érdekes arca van. Nemtudom mitől, de az álmosság vasmarokkal szorított magához, igyhát úgy ahogy voltam cipőstülmindenestül bealudtam. 5 óra előtt keltem fel, megmostam az arcom, és eszembe jutott, hogy egy halom házi vár rám. Csináltam pár szendvicset és nekiláttam, mire végeztem vele már jött fel a nap ígyhát kiültem az udvarra és végignéztem, csodálatos volt, szívetmelengetően szép.
"Now, the night is coming to an end,
The sun will rise, and we will try again.". A szöveghez egy dallam is társult a fejemben, azonnal le kell jegyeznem mielött tovaszáll a gondolat. Rohantam a szobámba közben hangosan dúdoltam, de éreztem, hogy mire felérek reménytelenül elfelejtem. Gyanúm beigazolódott, mintha sose jutott volna eszembe úgy tünt el, de legalább az a két sor megmaradt. Nem hagyott nyugodni az a dallam, leültem a zongorához és próbáltam felidézni, annyira belefeledkeztem, hogy észre sem vettem mennyi az idő. Máris lekéstem az első óra felét, magamra kapkodtam az első ruhát amit megláttam és elkezdtem rohanni a suliba. Siettem a terem felé mikor valaki elkapta a karom és visszarántott.
- Hol voltál? - nézett rám Josh kérdőn.
- Én csak... megfeledkeztem... az időről - kapkodtam levegő után.
- Én meg már azt hittem valami gáz van. Jól esik, hogy aggódik értem, de csak egy óráról késtem, nem napokra tüntem el...
- Ez a tiéd - nyújtott át egy borítékot.
- A tegnapi képek? - nevettem el magam - röhejesek vagyunk.
- Anya hivatta elő őket és én megmondtam, hogy tiszta cikisen fogunk kinézni.
- Köszi - öleltem magamhoz egy pillanatra, és már mentünk is órára.
Túl hosszúnak tünt ez a nap, úgy éreztem sose lesz vége. Amint kiléptünk a kapun vettem egy mély levegőt és kinyújtóztattam a tagjaim.
- Vennem kell új dobverőt, nem jösz velem? - fordult hozzám Josh.
- De, persze - lelkesedtem fel.
Keresztül kasul bejártuk a várost hangszerboltot keresve, tudtam, hogy van csak azt nem, hogy hol. Végül Josh nem bírta tovább és útbaigazítást kért, amit meg is kapott.
- Ne nézz rám így, ha rajtad múlik még holnap is itt keringenénk.
- Megtaláltam volna - húztam el a szám.
- Persze egy hét múlva - csípkelődött miközben beléptünk a boltba. Hatalmas hely volt és az összes létező hangszer megtalálható volt bent.
Josh máris a dobok felé vette az irányt, engem a zongorákhoz húzott a szívem. Gyönyörűek voltak, de egyik sem ért fel az én ütött kopott hangszeremhez. Tovább sétáltam, megszemléltem a hegedűket, csellókat, gitárokat, de végül egy ukulelén akadt meg a szemem. Kézbe vettem, tökéletesen passzolt a kezembe, elkezdtem pengetni, az ujjaim szinte maguktól mozogtak, elragadta a lelkem a hangja. Beleszerettem a kis hangszerbe, de sajnos ha egy fél évig gyűjtögetném a zsebpénzem akkor sem tudnám megvenni.
- Mit találtál? - Zavart meg Josh.
- Egy ukulelét - tettem vissza szomorúan a helyére - megvannak az ütők?
- Aha, gyere - húzott el onnan.
Miután kifizette elmentünk pizzázni és elkapott minket az eső, rohantunk haza mint az őrültek egy autós telibefröcskölt minket. Végül csurom vizesen és dideregve köszöntem el tőle.
- Siess haza, mert ha megfázol nélküled nem fogom kibírni a sulit - szólt utánam. Ennek eleget téve el is kezdtem futni és meg sem álltam az ajtónkig.