Óda az Irodalom Klubhoz

Első fejezet ~ Szép reggelt, Sayori!

- Áhhh, Haruka, várj meg! Nem hallod?! - szinte kiráz a hideg az utca másik oldaláról jövő, magas hangszínű kiáltozástól. A hangok alapján az illető jó pár lépéssel le lehet maradva tőlem, ennek ellenére az ő irányából érkező visongás egyre hangosabb - és ezzel együtt -, elviselhetetlenebb lesz. A folytonos kántálást néhol kisebb szünetek szakítják félbe - ilyenkor tisztán hallható, amint levegőért kapkod, megáll egy pillanatra, majd tovább indul, csak hogy aztán ismét teli torokból folytathassa üvöltését.

Nagyot sóhajtva állok meg a kereszteződés elején, úgy határozva, hogy bevárom az utánam rohangáló, még mindig teli torokból üvöltöző egyént. Ahogy közelít felém, egyre jobban kivehetővé válnak alakjának körvonalai - egy középmagas, karcsú, már határozottan messziről észrevehető lány szedi lábait, hogy a nyomomba érhessen. Mikor meglátja, hogy voltam szíves megállni, láthatólag lassít léptein, így már kellemes tempóban igyekszik felém.

- M...már megint elaludtam! - temeti aranyos arcát tenyereibe, ahogy beér engem.

- Meg sem lepődöm, Sayori... meg sem lepődöm. Mi lenne, ha méltóztatnál egyszer időben felkelni?

- Á...általában sikerül! Cs...csak... - kapkodja a fejét, mintha arra számítana, hogy jó kifogást talál valahol. - Csak szeretek sokáig feküdni még ébredés után! Igen! Na mindegy... Legalább utolértelek. - lágy mosollyal fordul felém, karjait egy nagy és csonttörő ölelésre nyújtja.

- Csak azért, mert hajlandó voltam bevárni téged. Le kellene szoknod a folyamatos késlekedésről, a végén egyszer még tényleg a nemtörődömséged visz a sírba. - csóválom meg a fejem rosszallóan. Már kisgyermekkorom óta ismerem Sayorit, a barátom és a szomszédom volt, mióta az eszemet tudom. Általánosba is együtt jártunk, reggelente mindig bevártuk egymást a kapualjban. Ám mióta elkezdtük a gimnáziumot, egyre hajlamosabb volt elaludni reggelente, én pedig már belefáradtam abba, hogy folyton utána rohangásszak, elvégre nem vagyok én az anyja.... A legnagyobb gond az, hogy jobban igyekszik vigyázni rám, mint saját magára. Persze... szép gesztus, meg minden, de emiatt olyan szinten felelőtlen, hogy már-már a zebrán sem tud átmenni úgy, hogy ne kelljen figyelmeztetnem a zöld jelzésre.

- Nem is igaz! Ne gonoszkodj, Haru... - fordítja el fejét, igazán mély értelmű és felnőttes duzzogásba kezdve.

- Csak őszinte vagyok. Máskor is nagyon szívesen.

- Pff... oh, tényleg, igaz is... Eldöntötted már, melyik klubhoz szeretnél csatlakozni idén? - el is felejtve, hogy haragszik rám, gyorsan témát vált, s immár ismét egy hatalmas mosolyt villantva néz felém.

- Sayori... Már megmondtam. Nem igazán izgatnak a klubok. Ha találtam volna valamit, ami érdekel, valószínűleg már rég tagja lennék az egyiknek.

- Ez nem igaz! Megígérted, hogy idén végre keresel egyet! Fogadni mernék, hogy még csak el sem olvastad a klubok listáját! - hirtelen megáll velem szemben, aggódó pillantásokat küld felém. - Én... Én csak aggódok érted, tudod? Ha így maradsz, akkor... attól tartok, hogy nem leszel képes kommunikálni majd a környezeteddel és elveszted majd a valóságérzeted... Belehalnék a tudatba, ha emiatt nem találnál barátokat vagy nem építhetnél magadnak jó karriert és...

- Jó... jó. Oké. Talán megfontolom a dolgot és körbenézek. Rendben?

- Megígéred, hogy komolyan veszed a dolgot?

- Meg... azt hiszem, ezt éppen megtehetem érted - sóhajtok fel fájdalmas arckifejezéssel, megadóan indulok tovább. Nem érdemes vele vitatkozni... addig nem hagyja békén az embert, amíg el nem ismerteti vele a saját igazát. Mint egy rossz kisgyerek...

- Ez az! ~ Tudtam én, hogy bízhatok benned!

- Persze, persze... - legyintek. Ismét elvesztettem egy csatát Sayori gondolatmenete ellen... őrület.

Az út további része viszonylag nyugodtan telik - próbálom felfogni a hirtelen rám zuhanó információáradatot, habár elég nehezemre esik követni a lányt. Olyan szinten hadar, hogy azt egy robotgép is megirigyelné. Talán már hozzá kellett volna szoktatnom magam Sayori gyerekes személyiségével járó beszédrohamaihoz.. ám ez még jó pár év után is embert próbáló a számomra.

(....)

A tanítasi nap a szokványosan telik és hamarabb vége lesz, minthogy felfoghatnám azt. Amint az utolsó óra véget ért, a terembem levők szinte rohamtempóban masíroznak ki az ajtón, csak én maradok a padban ülve. Klubbok... muszáj lesz valamit találnom, hogy megúszhassam Sayori újabb hegyibeszédét a társasági élet fontosságáról...
Azt hallottam, van anime klub is a gimiben.... lehet, hogy mégse olyan reménytelen a helyzetem.

A bambulásomból két meleg kéz ébreszt fel, amik eltakarják előlem a külvilágot. Kissé megugrok a széken, próbálva levenni rólam a kezeket. Habár nem nehéz rájönni, ki a tenyerek tulajdonosa...

- S...Sayori...?

- Meglepetés! - kuncogva enged el, és megáll velem szemben. - Gondoltam, megvárlak a terem előtt, de láttam, hogy elbambultál és gondoltam, bejövök inkább. Min gondolkoztál el ennyire?

- Csak azon merengtem el, milyen klub lenne az ideális számomra... vagy valami ilyesmi - valahogy nem akartam felfedni előtte a lehetséges menekülési útjaimat a túlzott szeretete elől, úgyhogy maradt a kegyes hazugság.

- Hmmm... mit szólnál az enyémhez?

- Sayori...

- Igen?

- Kizárt, hogy csatlakozzak a klubbodhoz - rázom meg a fejem kegyetlenül. Sayori az irodalom klub tagja, pontosabban alelnöke. Le merném fogadni, hogy nem azért segített beindítani a dolgokat, mert annyira érdekelné őt az irodalom, sokkal inkább azt nézném ki belőle, mert szerinte vicces lett volna segédkezni egy új klub beindításában. Ha ő ilyen ambíciókkal részt vesz ott a délutánonként... mihez kezdenék én?

- Ne már! Miért nem?

- Nézd... engem egyszerűen nem köt le ez az egész. Igazából ott lenne az anime klu...

- Kérlek, csak nézz be legalább hozzánk!

- Miért akarod ennyire, hogy elmenjek veled...?

-Hátöhh... Igazából... lehet, hogy... azt mondtam a lányoknak, hogy szereztem magunknak egy új tagot... És Natsuki csinált sütit is, meg minden... ehehehe... - kínjában halk nevetésben tör ki, arca pillanat alatt felölti hajában ragyogó piros masnija színét. Szinte szánnivaló, ahogy áll ott...

- Ne tegyél olyan ígéreteket, amiket nem tudsz betartani!

-N...na... kérlek... csak egy kicsit nézz be....

- Jó... talán beugrok egy sütire...- ezt a csatát már úgyis elvesztettem... na meg a reggelit is kihagytam, egy-két falatka kifejezetten jól esne.

- T... Tényleg...? KÖSZÖNÖM!!!! - akkora lendülettel ugrik nekem, hogy szinte mindketten hátraesünk. Kell egy kis erőfeszítés, hogy leszedjem magamról, miután ez megtörtént, kárpótlásként egy lágy puszit nyomok homlokára, majd hagyom, hogy a kezemnél fogva kirángasson az osztályteremből, és magával vigyen az iskola egy azon részére, amit nem igazán ismerek.
Általában ezt az emeletet a harmadévesek használják különböző tevékenységek céljából, azonban ezek szerint számos délutáni programnak is helyt ad, így az irodalom klubnak is.
Sayori elvezet egy, a folyosó legvégén elhelyezkedő teremhez, melynek az ajtaja egyelőre zárva és semmi motoszkálás nem enged arra következtetni, hogy valóban van-e bent valaki. Ennek ellenére lenyomja a kilincset, és teli energiával beszökken a terembe.