SzJG Cortez szemszöge

(Örökké) Január 20. Péntek

    Alig aludtam valamit az éjjel. Utoljára kettőkor néztem meg a telefonom kijelzőjén az órát, de biztos vagyok benne, hogy még legalább egy órát forgolódtam. Egyszerűen nem bírtam elaludni. Folyamatosan kattogott az agyam, nem tudtam másra gondolni, csak, hogy mi lesz, ha Reni szülei nem egyeznek bele a kis tervemben, miszerint a lányukkal megyek Párizsba, ami önmagában nem nagy szám, ám az összeköltözés, már annál macerásabb volt. Végül fél ötkor nem bírtam tovább a tétlenséget, úgyhogy felkeltem. Gyorsan lezuhanyoztam, de enni nem tudtam, így gyorsan írtam egy cetlit a nagyinak, hogy elmentem beszélni Reni szüleivel, amit a hűtőre ragasztottam.

Ötkor már a házuk előtt voltam, de még a kocsiban ülve gyűjtöttem az erőt,hogy beszélni tudjak a szándékaimról, na meg persze még sötét is volt. Nem csöngethettem be hajnalok hajnalán, hogy "Hé, összeköltöznék a lányukkal Párizsban, mit szólnak hozzá?". Páros lábbal rúgnának ki az otthonukból. Kábé öt perc múlva, felgyúlt a villany, és két alakot láttam a konyhaablakból, úgyhogy itt volt az idő bemenni. Gyerünk Cortez meg tudod csinálni! Egy kis beszélgetés nem foghat ki rajtad, elvégre a dumáddal nincs baj. Azt hiszem tényleg kezdek bekattanni.

Arra kaptam észhez, hogy az ajtó előtt állok, s megnyomom a csengőt. Ekkor kinyílt az ajtó és Reni anyukájával találtam szembe magam, aki kissé álmosan de mosolyogva fogadott.

- Szia Cortez, Reni még alszik, de gyere be nyugodtan!

- Csókolom, igazából nem is vele szeretnék beszélni, hanem inkább önökkel. - mondtam bár nem is tudom mire számítottam. Látszott a döbbenet a szülők arcán, de behívtak, így a konyhában került sor a beszélgetésre.

- Kérsz valamit? 

- Egy kólát, köszönöm. - kivett az anyukája egy dobozos kólát a hűtőből, s a kezembe adta.

- Na szóval, nem is tudom, hogy kezdjem, ugye van ez a lehetőség Reninek, hogy Párizsban tanulhat tovább. A tegnap tudtam meg, ami enyhén szólva is kisebb traumát okozott bennem, s talán akaratlanul is de úgy érzem megbántottam Renit, igazából azt sem tudtam, hogy reagáljak. -kezdtem bele.

- Igen mi is a tegnap tudtuk meg és nagyon boldogok voltunk, de mit is szeretnél mondani ezzel kapcsolatban? - nézett rám értetlenül Reni anyukája.

- Hát igen, a beleegyezésüket szeretném kérni, hogy Renivel mehessek Párizsba, vagyis inkább, hogy együtt éljünk ott...- nyögtem ki végül. Azt hittem megállt az idő, mivel egyikük sem mozdult meg, de nem, nem állt meg az idő, csak a szülők éppenséggel köpni-nyelni ne tudtak.- Mielőtt bármit is mondanának, szeretném ha tudnák, én tényleg teljes szívemből szeretem Renit. Mellette érzem magam teljesnek, nagyon rég várok arra, hogy vele lehessek, és éppen ezért, nem szeretném ennyiben hagyni. Mellette úgy érzem önmagamat adhatom, azt aki valójában vagyok, s nem azt akit mindenki lát, s megítél. Mióta megismertem, tudtam, hogy ez a lány az akire vártam, s bár sok fájdalmat okoztam neki, minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt jóvá tegyem. Ezért szeretnék vele tartani, hogy vigyázzak rá, s a támasza legyek.

- Nézd Cortez - törte meg a csendet végül Reni apukája -  Reni az egyetlen szem lányunk, gondolom te is megérted, hogy a legjobbat akarjuk neki. - összenéztek a szülők, s látszott, hogy ugyan arra gondolnak, bár abban a pillanatban, az idegességtől azt sem vettem volna észre, hogy kóla van a kezemben.- Párizs egy visszautasíthatatlan lehetőség számára, de mindketten nagyon örülnénk ha ennek az útnak együtt vágnátok neki.- annyira távolinak hatott a hang, hogy azt hittem csak halucinálok, aztán végül a sokkhatást követően tudatosult bennem, hogy igenis beleegyeztek.- Tudjuk, hogy szereted, ahogy ő is téged, s talán nálad jobban senki nem képes vigyázni rá, csak utánam természetesen. - vette viccesre a figurát s én kínosan felröhögtem, végül Reni anyukájára néztem aki a könnyeivel küszködve tápászkodott fel az asztaltól.

- Megengeded, hogy megöleljelek?- kérdezte félénken, s észrevétlenül mosolyra híztam a szám.

- Persze. - válaszoltam, aztán odajött hozzám és hosszasan megölelt. Talán ilyen érzés lehet a felhőtlen szülői szeretet. Bár nekem is van anyukám és apukám, sosem öleltek meg, sosem mondták, hogy büszkék lennének rám, ami abban a pillanatban tudatosult bennem, s bármennyire nem akartam könny szökött a szemembe. Ekkor Reni anyukája letörölte a szemem és adott egy puszit a homlokolmra és visszaült az asztalhoz. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy gyengének lát bárki is. Ekkor az apukája lépett oda hozzám s a kezét nyújtotta, látszott rajta a mérhetetlen büszkeség.

Nem sokáig tartott ez az érzelgős pillanat, ugyanis ekkor a lépcsőn felbukkant Reni. Látszott rajta, hogy pont erre a helyzetre nem számított a tegnapiak után, enyhén fogalmazva is leesett az álla ahogy meglátott. Annyira aranyos volt reggeli valójában, kócosan, még álmosan és, és... az én kedvenc Ramones pólómban, egy cuki pizsigatyában és cuki kiskutyás mamuszban. Ahogy megláttam elnevettem magam (csak halkan persze). Annyira aranyos volt, ahogy zavarba jött.

- Khm.- dörzsölte meg a szemét, talán azt hitte délibábot lát, de nem, én ott voltam, teljes valómban. Erre ő is rájött.- Jó reggelt.- köszönt aztán, mellém lépve kávét töltött magának, egy fényképes bögrébe, ahol ketten vagyunk. Felszökött a szemöldököm, úgy meredtem rá.

- A Cortez Fan Club-tagságommal nyertem- legyintett, mire a csendet megtörve elröhögtem magam.

Pár vicces beszólás után felvázoltuk Reninek a helyzetet, hogy vele mennék Párizsba, sőt mi több, hogy össze szándékozom vele költözni. Hát igen, elsőre nem igazán hitt a fülének, de miután tudatosult benne, hogy a szülei ezt megengedték sikongatva a nyakamba ugrott, én meg szorosan magamhoz öleltem, nem törődve az éppen kínosan összenéző szüleivel.

Ezután a pillanat után le sem lehetett törölni a vigyort a képéről. Amíg a készülődött én az apukájával beszélgettem tovább.

- Nézd fiam, Reni az egyetlen lányom, nem szeretném ha bántódása esne.

- Előbb ugranék a Szajnába, mithogy Reninek bármiféle csalódást okozzak, vagy bántsam. Ígérem vigyázni fogok rá.

- Köszönöm, tudtam én, hogy rendes srác vagy!- borzolta össze a hajam. Hát ilyen egy igazi, összetartó család.

Amíg a kanapén ülve várta a barátnőmet írtam Ricsinek, hogy minden sinen van. Reni még a kocsiban is annyit kérdezgetett, hogy bíztosan elmegyek-e vele Párizsba, és én nem győztem elégszer elmondani neki, hogy igen, elmegyek vele Párizsba. Miután felvettük Virágékat, mi Ricsivel csak azon töprengtünk, hogy kerültünk mi ide, ahol ez a két végzős lány eszeveszettül sikongat. Pff.

Nem telt bele sok időbe, az egész iskola arról beszélt, hogy Renivel tartok Párizsba. Húú, mekkora szám. A nap további része átlagosan telt, felelés, írás, összefoglalás. Miután hazaszállítottam Renit, s n is hazaértem beszélni akartam a nagyival.

- Na fiam, hogy ment a beszélgetés?- mosolygott, mert a vigyoromból arra következtetett, hogy minden jól ment. Elmeséltem neki mindent, a kételyeimet, hogy mennyire féltem belekezdeni, s a nagyi türelmesen végighallgatott.

- Büszke vagyok rád fiam, tudtam, hogy helyén van az eszed és a szíved is.- mosolygott, majd mielőtt észrevehettem volna, hogy könnyezik elsietett. Bár akármennyire nem akarta, észrevettem. :)

Péntek lévén Zsoltiékhoz mentünk bandázni, bár a hamarosan közelgő elválás szele mindenkit megcsapott. Összességében jól szórakoztunk. Legalábbis tutira jobban, mint a "diszkópatkány" a-sok. A mi osztályunkhoz, pontosítok, családunkhoz semmi és senki nem fogható. Hiányozni fognak a baromarcok, de pszt.:)