11.

3.5K 356 22
                                    

"Kérlek tedd be nekem az egyenruhámat és a könyveket, hozd el suliba, nem lesz már időm hazamenni értük. Köszi!" 

Egy nagyot sóhajtottam és letettem magam mellé a telefont. Már egy ideje ébren voltam, s pontosan tudtam, hogy az idő elszaladt, ideje lenne indulnunk, de lenézve a mellkasomon fekvő lányra, nem volt szívem szólni neki. Az egész éjszakát egy az egyben végigaludta, kényelmesen és halkan, alig mozdult meg míg aludt. Mosolyogva figyeltem s boldoggá tett, hogy ennyire jól érzi magát, biztonságban velem, s egy részem büszke volt magamra, amiért végül este itt maradtam vele és biztosítottam a nyugalmát. 

-Eunmi - ráztam meg óvatosan, hogy ne riadjon fel. - Eunmi. 

-Hm? - motyogta és fejét feljebb emelte, így arca a nyakhajlatomba fúródott. Elmosolyodtam, s tudatosult bennem, hogy bújós fajta. Vajon, ha a barátnőm lenne, hány estét töltenénk együtt a TV előtt, egy sima paplan alatt egymással összegabalyodva s néznénk valami romantikus filmet? Vajon az utcán úgy csüngene rajtam, mintha csak egy ruhadarab lenne? Vajon milyen érzés lenne az ő párjának lenni? S nekem miért vannak ilyen gondolataim negyed nyolckor? 

-Fel kéne kelni, késésben vagyunk - suttogtam, ő pedig válaszul bólintott, haja csiklandozta a bőrömet, de láttam, egyáltalán nem fogta fel a szavaim súlyát. - Negyed nyolc van - tájékoztattam. 

-El fogunk késni - válaszolta nyugodtan, a következő pillanatban pedig épp, hogy el tudtam húzni a fejem, ugyanis felpattant, megtámaszkodott mellettem s hatalmas szemekkel nézett le rám. - El fogunk késni! - vinnyogta, s kiugorva az ágyból a fürdőszoba fele száguldott. Nevetve követtem a példáját, annyi különbséggel, hogy én a lentit választottam, s sietve megmostam az arcomat, ujjaimmal valahogyan elrendeztem a hajam s felkaptam magamra az utcai ruhámat, amit tegnap itt levettem. A kölcsönkapott pizsamát összehajtva a mosógép tetejére tettem, s ráérősen kibattyogtam a szoba közepére. Mire kiértem, Eunmi már a konyhában kapkodott, két szendvicset letett az asztalra, s gyorsan visszarámolt mindent a helyére. 

-Egyél - közölte velem. - Út közben befejezzük, csak hozom a cuccom. Ha a buszt lekéssük, akkor a mai napra vége mindennek - motyogta teljesen kifulladva, én pedig úgy döntöttem, ha nekem úgy sincs dolgom, megkönnyítem az övét. A kabátját s cipőjét az ajtó elé tettem, a szendvicseket a pultra, én meg már felöltöztem. Mosolyogva csúsztattam a telefonját a zsebembe, a kulcsot pedig elfordítottam a zárban. 

Mintha az élete múlna rajta, úgy futott le a lépcsőn egyenesen felém. Cipőjét kapkodva felrántotta, s kabátját elvette tőlem. Míg azt igazgatta, lehajoltam s bekötöttem a cipőfűzőjét, mert nem akartam, hogy összetörje magát a nagy kapkodásban. 

-A kulcs! 

-A zárban.

-A telefonom!

-Tessék - adtam neki oda, miután korábban megmentettem az elfeledés veszélyétől.

-A szendv...

-Jó étvágyat - nyomtam a kezébe s kitessékeltem az ajtón. Bezártam azt kulcsra magunk mögött, s elindultunk a járdán. 

-Köszönöm - pillantott fel rám, arcán enyhe pirosságot véltem felfedezni. - Amúgy is szétszórt vagyok, de ha kapkodok, az maga a katasztrófa. 

Csak mosolyogva biccentettem egyet s csendben lépkedtem mellette. A gyors és egyszerű reggelit hamar megettük, s a jó időnek hála még a buszt is elértük futás nélkül. Éppen, hogy be fogunk érni első órára, de legalább bent leszünk. Némán üldögéltünk egymás mellett, miközben hallgattam mások mikre gondolnak. Többnyire élveztem, olyan volt, mintha legálisan kutakodtam volna mások életében, mert egy természtefeletti jogot kaptam hozzá. De most nem nagyon érdekeltek mások problémái, elvoltam magamnak. 

-Tae - szólt Eunmi mellőlem én pedig felé fordultam. Kissé megdobogtatta a szívem, hogy végre nem a teljes nevemen hívott, hanem a becenevem használta, amit mindenki más is szinte. 

-Hm? 

-Szerintem...ma megcsinálom a tesztet - suttogta, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom akaratomon kívül. - És...csinálhatnám nálad? 

-Persze - vágtam rá gondolkodás nélkül. - De miért? 

-Mert... - pillantott félre szégyenlősen, de aztán végül visszanézett rám. - Mert te vagy az egyetlen aki tud mindent. És..jó lenne valaki támogatása...bármi is legyen az eredmény. 

-Rendben - bólintottam. - Persze. Lehet, hogy Jimin otthon lesz, de ez ne aggasszon, nem hiszem, hogy foglalkozni fog veled. Majd beszélek vele. 

-Köszönöm - nézett rám hálásan, majd kinézett az ablakon,s amíg meg nem érkeztünk, nem szóltunk egymáshoz. A terembe beérve szerencsénk volt, mert a tanár valamiért késett, így senkinek nem tűnt fel, hogy Eunmi becsusszan előre, én pedig hátrasietek Jimin mellé. 

-Tessék - adta a kezembe az egyenruhám, aminek a nadrágját csak begyömöszöltema padba, zakóját pedig feldobtam a pólómra. - Hol voltál? 

-Majd elmondom - legyintettem, de Jimin elkapta a csuklóm és maga felé fordított. Tekintete szomorú volt, amiért rosszul éreztem magamat. Sosem voltak titkaink egymás előtt, éppen ezért jogosnak éreztem, hogy tudni akarja, mit rejtegetek. - Ez nem vall rád. Hol voltál az éjjel? 

-Nála - mutattam előre, Eunmi fele, aki halkan válaszolgatott a padtársa kérdéseire. 

-Mit kerestél ott? - kérdezte, ajkai vékony mosollyá húzódtak. 

-Nézd - kezdtem bele halkan és feltűnésmentesen. - Tényleg nagyon hosszú, otthon elmesélem. Annyi, hogy ma nálunk lesz délután, van egy kis dolga. De ígérem neked, tényleg elmondok neked mindent, csak nem most és nem itt. 

-Legyen - bólintott megértően, s nem faggatott többet. Gyomrom görcsbe rándult, ha csak eszembe jutott, hogy bármi megtörténhet ma délután, s akár tönkre is teheti a lány életét. 

Amit senki más nem hall(V) ~ BefejezettWhere stories live. Discover now